Gyergyóból az El Caminóra

– Köllő Dávid azt mondja egy nappal az indulás előtt: alig várom, hogy úton legyünk. Hogy néz ki az útvonal, amelyre vállalkoznak?

– Gyermekeink ajánlották, elvisznek a repülőtérig. De olyan jó buszjáratot találtunk, hogy nem kell őket igénybe vegyük. Kolozsvárig buszozunk, onnan repülő visz Barcelonába. Ott majd eldöntjük, hogy autóbusszal vagy vonattal folytatjuk-e utunkat. Arra ülünk fel, amelyik hamarabb megy Paplonába, amely a Pireneusok spanyol oldalán van. Innen autóbuszjárat van a kiindulópontig, Saint-Jean-Pied-de-Portig, ahonnan már csak gyalog járunk egy hónapig.

– Hány naposra tervezik konkrétan a gyalogutat?

– Két változat is van: egy huszonkét napos és egy harminchármas. Meglátjuk, hogyan bírjuk, lehet, valahol a kettő között fejezzük be a zarándoklatot, s akkor napokat nyerünk. Mert haza így sem, úgy sem jövünk hamarabb. Ha belefér, lemegyünk Santiago de Compostelából az óceánhoz, aztán az sem baj, ha Barcelonában lesz több időnk, állítólag ott is van, mit nézni. Ezek a tervek. Miután hazajövünk, elmondom, mi vált valóra.

– Milyen céllal megy Köllő Dávid?

– Elkapott a kíváncsiság. Szeretek túrázni, sokat járok az ekésekkel, és valamilyen szinten ez az út is túra. Egy túra kapcsán jött szóba, hogy a Caminót jó lenne megjárni. Két éve készülődök, olvasom a könyveket, s keresem a társakat. Persze, amellett, hogy jó gyalogtúra, több ok is van, amiért kívánkozom: kikapcsolódni, úton és magammal lenni. Ezért sem számítottam sok fényképet csinálni, dokumentálni mindent. Nem akarok könyvet írni, írtak mások, s én elolvastam.

Nem az a célom, hogy szaladjak az adatok után, hanem hogy lássam meg azt, ami az utamba esik. Legyek ott.

– Útra kész a hátizsák?

– Három hete volt a próbapakolás, négy napja már végleges a tartalma, csak a háromnapi élelem helye van kihagyva. A ruháim is ki vannak rakva egy székre, amelyeket induláskor csak felveszek, hátamra a zsákot, s indulhatok. A testsúlyhoz mérik a hátizsákot, az ideális a 7–8 kilós lenne, de a javaslatok szerint a tíz kiló még elfogadott. Sokszor mérlegeltem a csomagomat, nem tudok tíz kiló alá menni. Pedig még a túrabotot is itthon hagyom... aztán ott valami kerül.

– Háromnapi étel?

– Ez arra kell, hogy az indulás után legyen, amihez hozzányúlni. Aztán a zarándokúton kialakul. Vagy a szálláson eszünk, vagy főzünk magunknak, vagy csak egyszerűen egy üzletben veszünk valami hidegételt.

– Szilvapálinka van a csomagban?

– Azt nem viszünk. Spanyolországban jó vörösborok vannak, úgy egyeztünk, arra állunk rá.

– Úgy tűnik, könnyen egyeznek az útitárssal, Mogyorós Csabával...

– Ő két évvel fiatalabb nálam. Miután két korábbi potenciális útitárs visszalépett, elkezdtünk komolyan beszélni arról, hogy szívesen jönne. Voltunk együtt a somlyói zarándoklaton, s azt tapasztaltam, jó társ, nemcsak beszélni, hallgatni is jól tud. Abban bízom, jól leszünk... aztán úgyis mindenki a saját útját járja, más-mást veszünk észre, s az élmények is egyéniek lesznek.

– Félti-e önt a családja?

– Egy kicsit. De bíznak is.

– És ön fél-e?

– Nem. Csak egyedül menni nem akartam. Így könnyebb, Csaba spanyolul tanul, én az angol nyelvvel vagyok inkább barát. Számíthatunk egymásra, s nincs mitől félni. Minden úgy lesz, ahogyan lennie kell.

Úgy indulok el, hogy vissza sem nézek. Gondolok a családra, de arra nem, hogy vajon jól vannak-e, s mi lesz, ha valami probléma adódik.

A probléma akkor is jöhet, ha itthon vagyok, és ha távol vagyok, az aggódáson kívül sokat nem tehetek. A családomban vannak fiatalok is, idősek is, ami lesz, azt megoldják. Erre mondom, hogy vissza sem nézek.