Dr. Kraft Zsolt: a medicina félkatonaság

Szerettem iskolába járni, szerettem tanulni, rengeteget olvastam, sportoltam, és szüleim jóvoltából sokat jártunk színházba. Azokban az időkben nagyobb volt a fegyelem, a biztonság, volt összetartás. Elítéljük utólag a pionírokat és a KISZ-mozgalmat, de annak is megvoltak a maga szép oldalai: a pionírtáborok, a KISZ-rendezvények, a bulik, az előadások. Én azokra szívesen emlékszem vissza. Rend volt, sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a tanulásra, az iskolában kaptunk egy általános műveltséget. Volt egy rendszer, ami működött. Olyan kiváló tanáraim voltak, mint Deák Gyuszi bácsi, Márton Árpád, Gaál András, Kovács Katalin, akikkel utólag szoros barátságba kerültem.

– Gyermekként mit érzékelt abból, hogy az édesapját eltávolították a munkahelyéről, új otthonra kellett lelni?

– Az volt az érdekessége, hogy jött a teherautó, össze kellett csomagolni a bútort, és elhozni Csíkszeredába. Elvittek egy helyre Zsögödbe, ahol ki volt jelölve nekünk a lakás. Édesapám már a költözés előtti nyáron Csíkszeredában dolgozott, a kórházban lakott.

Akkor akadt kis nehézség, amikor felkerültem hatodik osztálytól a Matematika–Fizika Líceumba, és bizony télen is gyalog jártunk iskolába Zsögödből. Akkoriban keményebb telek voltak, nagy hóval, jó egy órába is beletelt, amíg eljutottam az iskolába. Persze nem én voltam az egyetlen, aki ebben a hajóban evezett. Szoktam mondani, hogy a mai gyerekeknek nincs lábuk, mert mindenkit az iskola kapujába visznek, és ha tehetnék, bevinnék az osztályterembe, a padba. Szerettem tanulni, korán rájöttem arra, hogy a tudás hatalom.

Rájöttem, ha tudok, akkor nincs pardon. Tizenkettedik osztályosként, ballagás előtt három nappal Románia történeleméből nem volt szóbeli jegyem. A tanárnő nem kedvelte édesanyámat, ezt velem éreztette. Az egész éves tananyagból kérdezett, tíz kérdés után karba tettem a kezem, és magyarul mondtam neki – mert román osztályban voltam –, hogy bármit kérdezhet a tananyagból, engem nem tud megfogni.

Orvos-, tanár-, mérnökgyerekek voltunk többnyire az osztályban összesen 32-en, akik közül hat volt román. Arról nem is beszélek, hogy megkezdődött az iskola, és volt olyan tanár, akinél jobban tudtam románul. Mivel minden vakációban Görgényszentimrén voltam, és a falu vegyes lakosságú volt, megtanultam az ottani tájszólásban románul beszélni. Tízéves koromban folyékonyan beszéltem a nyelvet.

– Mi határozta meg a pályaválasztását? Mennyiben volt ebben benne az édesapja személyisége?

– Édesapám is orvos volt, és mikor bejelentettem, hogy az orvosira fogok felvételizni, annyit mondott: fiam, nem tanultál az én káromból. Ha szólt a telefon, márpedig szólt, menni kellett, éjszaka, délután, este. Nem volt megállás. Nagyon szerettem a matematikát, tizenkettedikesen országos matekolimpián vettem részt, a matektanárnőm nem akarta elhinni, hogy orvosira készülök.

Érdekes, hogy országszinten számtalan olyan eset volt, amikor magyar diákok román iskolába kényszerültek, és egyetemre bejutva a magyar szekciót jelölték meg. Baj is lett belőle, mert eltelt egy hét, s kiderült, hogy az évfolyamunk kétharmada a magyar szekciót jelölte be. Nézegetni kezdték, hogy kik írtak ezek közül románul, s így derült ki, hogy több mint harmincan román nyelven felvételiztünk. Behívtak a dékánátusra, azt mondták, hogy félrevezettük, becsaptuk őket. Szerencsére köztünk volt az akkori szatmári első titkár lánya, aki ugyanebben a hajóban evezett, mint mi, és nem hagyta magát. Megúsztuk, csend lett, de többet ezt a hibát a marosvásárhelyi egyetemen nem követték el. Az átállás viszont román nyelvről magyar nyelvre sokkal, de sokkal nehezebb volt, mint annak idején ötödikből hatodikba magyarról román nyelvre. Nem ismertük a kifejezéseket. Egy jó év után sikerült átállni. Később

Mikor főorvosi vizsgán voltam Bukarestben, a kiértékelésen az egyik professzor meg is jegyezte a kollégáknak: szégyelljék magukat, hogy a 64 kolléga közül a legszebb irodalmi román nyelvet egy magyar nemzetiségű beszéli.

– És a szakosodásnak mi a története?

– Engem első pillanattól a sebészet érdekelt, imádtam boncolni, nagyon szerettem az anatómiát, végig jól teljesítettem, tanulmányi ösztöndíjas voltam. Minden vakációban két hónapot a csíkszeredai kórházban töltöttem, ahol először ápolóként, majd asszisztensként alkalmaztak.

A sebészet volt a mindenem. Ötödév után versenyvizsgával lehetett elfoglalni az egyetemen három évre gyakornoki állást, amelynek volt sebészeti és belgyógyászati profilja, illetve laborprofilja. A három szak 13 helyére az évfolyamról 50-en jelentkeztünk. Fehér hollóként bekerültem a hat közé, akik a sebészetet választottuk, ezért ott maradtam Marosvásárhelyen három évre, a többieket kihelyezték körorvosnak. Mentesültem a körorvosi szolgálat alól, katonának sem vittek el az alatt az idő alatt.

Ennek is több vetülete volt. Hatodéves diákként az ortopédián kezdtem a gyakornokságot – megjegyzendő, hogy mentesültünk az óralátogatástól, csak vizsgakötelesek voltunk. Amikor a klinikára kerültem, az szakember szempontjából a földre került. Betegség miatt két főorvos ideiglenesen kiesett a csapatból, egy külföldre ment tanulmányi útra. Tragédia egy klinika életében, amikor három ember esik ki az ügyeleti rendből. Engem hatodéves diákként három hónap elteltével beosztottak ügyeletezni, bedobtak a mélyvízbe, de megálltam a helyem. Megszerettem, és gondolkodni kezdtem: az országban rengeteg sebész volt, míg 1976-ban összesen 90 ortopéd traumatológus szakorvosról tudtunk. Következett a szekundervizsga Bukarestben 1978 nyarán, ugyanis egyetlen helyen lehetett vizsgázni, és meg volt hirdetve a csíkszeredai kórház ortopédiai állása. A sebészeti profilú helyekre voltunk kb. 600-an, 300-an megírtuk az átmenő jegyet, és volt számunkra 200 hely. Felosztottak, mentünk szóbelizni, gyakorlati vizsgára, majd a média alapján kellett választani posztot. Tizedikként választottam, ajánlották, hogy válasszam Gyulafehérváron vagy Nagyszebenben a sebészetet, Brassóban a nőgyógyászatot, de

Abban az időben kötelező módon egy évet szekundárként kellett dolgozni, tanulni Bukarestben, én a Brâncovenescu Klinikán voltam, amely nem sokkal előtte két egységre szakadt, és nem volt elég szakorvos az ügyeleti rend lefedésére. A kórház igazgatója mellé kerültem szekundárnak, volt egy húszágyas osztálya, és az egész osztályt én intéztem, mert ő állandóan foglalt volt. Két hónap után felajánlották, hogy legyek ügyeletvezető, hála a marosvásárhelyi hároméves tapasztalatomnak.

Az egy év lejártával Marosvásárhelyen folytattam a képzésemet, és 1981-ben sikeres szakvizsga után hazakerültem, és elfoglaltam az ortopéd-traumatológus helyet a csíkszeredai kórházban. Ketten voltunk Pompiliu Dumitriu doktorral, felváltva dolgoztunk: egyik a járóbeteg-rendelőben, a másik az osztályon, minden hónapban cseréltünk. Jött a változás, utána Pompiliu doktor megbetegedett, ott maradtam egyedül. Két évig még szabadságra is alig engedtek el. De átvészeltem azt is. Felépülése után jó ideig csak a járóbeteg-rendelőben tevékenykedett. 1990-ben letettem a főorvosi vizsgát és 2004-ben az osztályvezetőit.

– Milyen volt a nyolcvanas évek elején Csíkszeredában orvosnak lenni?

– Nagyon megbecsült szakmának számított. Nagyon jó kollégáim voltak, a sebészeti osztály keretében voltak az ortopédia és az urológia kórtermek. Jó volt a hangulat, nehéz, de szép idők voltak. Az orvosok iránt volt egy általános tisztelet, még a pártfunkcionáriusok részéről is.

– Az ön neve fogalom Csíkszeredában. A szakmai tudás mellett pedig ott van az emberség. Azt hiszem, ezt a szakmát csak így lehet, így érdemes művelni.

– Közel harmincezer műtétet végeztem el, Csíkszeredában dolgoztam 1981-től 2021-ig, amíg be nem töltöttem a hetven évet. Mai napig dolgozom magánpraxisban. Az emberségesség és pontosság nálunk családi örökség, és ez érvényes a gyerekeimre is (dr. Kraft Hunor szülész-nőgyógyász főorvos, Kraft Noémi, a Csiki Játékszín ügyelője – szerk. megj.). Nemcsak orvosként álltam meg a helyemet.

Alapító tagja voltam az Orvosi Kollégiumnak, amelynek három mandátumon keresztül voltam alelnöke, gazdasági felelőse. Kongresszusokat, orvosbálokat szerveztem. Nagyon jó kapcsolatot ápoltam a magyarországi kollégákkal, rendszeresen jártam továbbképzőre. A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálattal több mint harminc éven keresztül működtem együtt, a mai napig is tart a kapcsolat.

– Mire a legbüszkébb?

– Arra vagyok a legbüszkébb, hogy kitartottunk, mert voltak nagyon-nagyon nehéz idők, és a gyerekeim is hazajöttek. Csodálkozom mindenkin, aki képes elmenni, és itt hagyni a szülőföldjét. Magyarországi továbbképzőkön nem egyszer hallottam a hátam mögött megjegyzést, hogy „itt megy az oláh doktor”.

Fiam Aszklépioszt, lányom Tháliát és Melpomenét „szolgálja”. Azt is tudni kell – és büszkeséggel tölt el –, hogy a csíkszeredai kórházban édesapám alapította a fül-orr-gégészeti osztályt, amelynek egészen nyugdíjazásáig osztályvezető főorvosa volt. És ne felejtsük el, hogy a mai Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházban lett egy ortopédia-traumatológia osztály, és ehhez keményen hozzájárultam. Nyugdíjba vonulásomkor hat orvoskolléga maradt a harmincágyas osztályon. Több kitüntetésem van, de kettőre különösen büszke vagyok. A Pápai Páriz Ferenc Alapítvány életműdíja az egyik, a másik Ádler János által adományozott Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozat kitüntetése.

Hál’ Istennek megadatott, hogy elég sok helyre eljutottunk. Hatvannyolc országban jártam, harminc szigeten, vagy százharmincszor repültem. A Metropolitan múzeum kivételével láttam a világ híres képtárait és nagy múzeumait. Végijártam a Kárpátokat, és igyekeztem az ország szépségeit felfedezni. Nem panaszkodom, jó életem volt, bár egész életemben hihetetlenül sokat dolgoztam. Ehhez viszont kellett egy nagyon jó családi háttér. Azt szokták mondani, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő áll, és ez valóban így van. Itthon teljes támogatást kaptam minden téren. A kórházban nagy odafigyeléssel választottam ki a munkatársaimat, olyan főasszisztensnőm volt, mint egy őrmester. Rendet tartott, nem tűrtem a rendetlenséget. Azt tartottam mindig, hogy

– Az ifjú orvosnemzedéknek milyen tanácsot fogalmazna meg?

– Legyenek több empátiával a betegek iránt. Próbálják elképzelni magukat a helyükben, mert kiszolgáltatott embernek lenni nagyon nehéz. Gondoljanak vissza arra, amit hatodéven tanítottak orvosi etikából.

Annak idején nekem úgy tanították, hogy „kolléga úr, amikor bejön a beteg a rendelőbe, abból, hogy hogy köszön vagy nem köszön, tudnia kell, hogy hogyan beszéljen vele”.

Ott vannak a serdülők, akikhez ha nem megfelelőképpen közeledsz, soha nem fog neked megnyílni. Van olyan beteg, aki visszajön fél évvel hamarabb a kelleténél. Kérdezem, miért jött vissza, csak nincs valami baj? Azt válaszolta: amikor idejövök a doktor úrhoz, megnyugszom.

– ezért is fontos számomra ez a József Attila idézet.

Interjúnk először lapcsaládunk hetilapjában, a Heti Hírmondóban jelent meg.