Világutazó történelemtanár

Elemi iskoláit szülőfalujában, Gyergyószárhegyen járta, a gimnáziumot Gyergyószentmiklóson végezte. Érettségi után Kolozsvárra ment felvételizni a Bolyai Egyetem történelem-földrajz szakára.

Orvosnak készült, tanár lett belőle

Eredetileg orvosnak készült, árulta el beszélgetésünk során Ferenczi Jolán. Elmesélte: az érettségi után Marosvásárhelyre indult, hogy felvételizzen az orvosi egyetemre. Végül a székely fővárosban nem szállt le a vonatról, hanem továbbutazott Kolozsvárig, és ott kimagasló eredménnyel jutott be a tanári szakra. „Akkoriban még az orvosira készültem, mert nálunk a faluban én ápoltam az arra rászorulókat, akik megsebezték, megégették magukat. A szüleim is akarták, hogy orvos legyek, ezért az érettségi után pénzt adtak, hogy menjek Vásárhelyre, az orvosira, de mivel a vonaton olyanokkal utaztam a fülkében, akik Kolozsvárra készültek, a tanárira, így én is bátorságot kaptam, és odamentem én is. Emlékszem, hogy első este az egyetem kapusszobájában a padlón aludtunk. A tanárság gondolata nem állt távol tőlem. Már középiskolás koromban számos, az őszi javító vizsgára maradt diák felkészítését vállaltam a szükséges tantárgyakból. Amikor a tanáraim ezt megtudták, azt mondogatták: Jolánka, te tanár leszel. A korrepetált diákok szülei fáradságomért kosárban hozták a gyümölcsöt. A Bolyai Egyetemre 1949-ben jutottam be. A történelemből írt felvételi dolgozatomért kapott nagy jegynek köszönhetően tanévkezdéskor megtudtam, hogy állami ösztöndíjas lettem, amit meg is tartottam négy éven keresztül. A történelem szeretetét édesanyámnak köszönhetem, aki nagyon szeretett történelmi regényeket olvasni, melyek tartalmát nekem elmesélte, és én a neveket, dátumokat megjegyeztem. Édesanyám felfigyelt jó memóriámra, és ha valamit eszébe kellett juttatni, rám bízta. Ez a tehetségem hozzájárult, hogy könnyű volt az egyetemen a tanulás. A szüleim sok könyvet vásároltak, még ha drágák is voltak, hisz két bátyám, Kálmán és Zoltán akkoriban a középiskolát járták. Előző Székelyudvarhelyen, utóbbi pedig Budapesten.”

Pályakezdés a tanítóképzőben

Ferenczi Jolán kitűnő médiával tette le az államvizsgát. „Akkor még nem tudtam, kit hová helyeznek. Bukarest rádión értesítette Kolozsvárt, onnan pedig engem Szárhegyen. Így tudtam meg, hogy Csíkszeredában kaptam katedrát, mégpedig a tanítóképzőben, amelyet Csíksomlyóról hoztak be a mai Petőfi Sándor iskola épületébe. Ez 1953-ban történt. A meglepetésem az volt, hogy tanítványaim háromnegyede idősebb volt, mint én, mert a háború alatt diploma nélkül tanítottak, így utólag kellett elvégezzék az iskolát” – emlékszik vissza a tanári pálya kezdeti éveire. Megjegyezte: „Tanárságom alatt szigorú voltam. Mindez tetszett a diákoknak. Mivel tanítójelöltek voltak, állandóan vizsgáztattak, kérdezték a neveket, dátumokat, és mivel válaszolni tudtam kérdéseikre, a tekintélyem biztos volt. A pontosságot, tudományosságot mindig betartottam, nem úgy, mint egy másik tanár, akit a sok tévedéséért a diákok titokban kacagtak. Egyszer a diákok megkérdezték attól a tanártól, hogy Svájcban milyen nyelven beszélnek az emberek, ő azt válaszolta, hogy svájcerül – idézte fel a vidám esetet a nyugalmazott tanárnő. A diákok akkori viselkedéséről elmondta: „Fegyelmezettek voltak, a tanítóképzősök minden tanárnak megadták a tiszteletet. Jól tanultak, így tanév végén Nagy Géza földrajztanárral, vonattal kéthetes tanulmányi kirándulásra vittük őket. Nemrég egyikőjük, egy tanítónő az akkori kirándulásról azt mondta nekem: kitekintés volt az számunkra a nagyvilágba. A tanítóképző a mai Petőfi iskolában nem volt hosszú életű. A harmadévesekkel átkerültek a mai Márton Áron Gimnáziumba, de miután ők is végeztek, a tanítóképzés megszűnt. „Utána a gimnáziumi osztályokban tanítottam, több mint egy évtizeden át” – tudtuk meg az idős tanártól. Ezt követően, mint fogalmazott: „parancsszóra át kellett menjek a Petőfi iskolába igazgatónak, hiába tiltakoztam, kényszerítettek a poszt elvállalására. Az 1987-es nyugdíjazásom előtti években a csíkszeredai 10-es számú iskolában tanítottam. Mivel a történelmet hozzá nem értő emberek kezdték dirigálni, kértem a nyugdíjazásomat, mert a ferdeségeket nem voltam hajlandó tanítani.”

Fizetéséből a világot járta

Ferenczi Jolán beszélgetésünk során hangsúlyozta, hogy a kommunista rendszerben a havi fizetéséből tudott annyit spórolni, hogy nyaranként külföldet járta. „Huszonnégy esetben utaztam el világot látni, mégpedig Európába, Ázsiába és Afrikába. Hat kapitalista országban is jártam, és nem maradtam ott. A tanítványaimnak mindig beszámoltam az utazásaimról. A legszebbnek Olaszországot és Finnországot tartom, a legérdekesebb helynek pedig Sanghajt” – elevenítette fel utazásainak hosszú sorát Ferenczi, aki időközben több, a kirándulások pillanatait megörökítő fényképalbumot is előszedett a szekrényből. Nosztalgiázva mondta: „Nem maradtam volna külföldön semmiért, én itthon szerettem élni. A diákok is kérdezték, miért nem maradtam ott, de azt válaszoltam: azért, mert szeretem a Hargitát, és szeretlek titeket”.

A lencsevégre kapott tevekaravánokat nézegetve, a vitrinből két talpas pohár is előkerült, melyekben homokot tartogatott, egy darabka Afrikát. Az egyik pohárban nyugat-afrikai, vörös árnyalatú, a másikban pedig kelet-afrikai fehéres színben játszó homok volt. „Két centiméternyi homok maradt afrikai utazásaimból, pedig több kilót hoztam, de a többit odaadtam az iskolai szertáraknak. De nemcsak homokot, hanem a diákjaimnak képeslapokat is hozogattam, mindenkinek egyformát” – idézte az emlékeket Ferenczi.

Beszélgetésünk végén, összegezve munkásságát, így fogalmazott: „pályafutásom alatt diákjaimat megfigyelve, azt tapasztaltam, hogy a gyengébb diák többre viszi, mint az, aki magol. Visszagondolván, szigorú voltam tanítványaimmal, tanulni kellett, civilizált módon viselkedni. Mindenkiből embert akartam faragni, megbecsültem őket, hogy mindenkiből ember legyen. Tizennégy évesen, amikor először megmásztam az Egyeskőt, amikor a távolból Csíkszeredára néztem, még nem sejtettem, hogy majd ott élem le az életem.”