Mindent a röplabdának köszönhet

Csíkszeredai otthonában fogadott Kohn Judit, a röplabdás múlt tárgyi emlékei, zászlók, érmek, serlegek között. Számos fényképalbum is őrzi a csíki röplabdasport aranykorát. Élettársa, az időközben elhunyt Petres József „Dódi”, a csapat edzője nagyon szerette a fotózást, és a sportág emlékezetesebb pillanatait megörökítette. Judit néni 2007-ben a Csíki Hírlap által szervezett csíkszeredai sporttörténeti kiállításra is hozott ezekből a fotókból. A fotógyűjteményt lapozva a csíkszeredai női röplabdasport története elevenedik fel, amely szorosan összefügg Kohn Judit életének történetével.

Budapesten született 1942-ben, de már kisgyermek korától Csíkszeredában él, és mint mondta, nem is akart innen elmenni. 1943-ban került a család Csíkszeredába, mert édesapját deportálták, édesanyjának pedig rokonai éltek itt – két nagynéni, akikhez a kis Judit is került, de édesanyja, és két testvére is ide költözött. 1959-ig megvoltak a Magyarországon kiadott születési bizonyítványaik is, magyar állampolgárokként éltek itt, de akkor irataikat elvették.

Sport és iskola

Iskoláit Csíkszeredában végezte, a sporttal is abban az időszakban került kapcsolatba. „Ladó Dénes volt a sporttanárunk, akkor úgy volt, hogy aki tudott sportolni, több sportágat is kipróbált, mentünk kézilabdázni, röplabdázni, még tornáztam is. Akkor alakult a röplabdacsapat, Petres József (Dódi) volt az edző, jött az iskolába, és kiválogatta a lányokat, utána neki is fogtunk az edzéseknek. Akkor már megvolt egy kézilabdacsapata, és utána indult a röplabdacsapat is. Közben 1956-ban kimentünk Budapestre, és ottlétünk alatt kitört a forradalom. 14 éves leányka voltam, fel sem tudtam fogni, mi történik ott. A fiatalok jöttek, és kérdezték, mit keresek az úton, miért nem megyek harcolni. Sorban álltunk kenyérért, amikor ropogtak a gépfegyverek, húzódtunk le a pincébe. Nem engedtek azonnal hazatérni, csak 1957 januárjában, stráfszekérre ültettek, és átengedtek a határon. Hazatérve el kellett meséljem a gyermekeknek, hogy zajlottak az akkori események. Nem sokat értettünk belőle akkor” – elevenítette fel emlékeit.

Összeállt a csapat

A röplabdacsapat közben összeállt, a szabadtéri pályán tartották az edzéseket. „Minden héten háromszor-négyszer volt edzés. Kvalifikációs mérkőzésekre jártunk, és lassan addig haladtunk, hogy 1961-ben bekerültünk az A-divízióba. 1956-ban Dorgó Irén, a három Mihálcz testvér: Edit, Hajni, Ibolya, valamint Török  Erzsike, Nagy Irma, Szopos (Pál) Jolán, Szőcs Aranka, Tímár Juci alkotta az első csapatát Dódinak, Termés néven, utána lett Lendület, 1959-től Akarat. Amikor megnyertük a zónaversenyt, a gimnázium tornatermében kezdtünk játszani, addig ezt nem lehetett. Az A-osztályban a terem kötelező volt, ott rendezték a mérkőzéseket. Alig fogadták el ezt, mert szűk volt a hely, a nézők is csak fent lehettek.

Az A-osztályban feljutott csapatban Sorbán Margit, Láday (Dorgó) Éva, Dorgó Irén, Bögözi (Katona) Marika, Rácz Ica, Duka (Orosz) Márta, Fülöp (Mihálcz) Hajni és én szerepeltünk. Később voltak, akik abbahagyták. Az évek során fontos szerepe volt még Vákár Katinak, Jére Marikának, Aurelia Şchiopunak, Sorbán Margitnak, Basa Ildikónak, Magyari Zsófiának, Gecző Klárának, Váncsa Marikának, Tóth Évának, Imre Editnek, Kopacz Magdinak, Boda (Jánosi) Marikának, Hrenciuc (Gergely) Krisztinának is. Az első évben 16 csapatból 12. helyen végeztünk. 1965-ben átszervezték a bajnokságot, akkor a második szériába kerültünk, azt elnevezték B-osztálynak. 1969-ben visszajutott a csapat az A-osztályba, akkor Dódinak voltak feltételei a csapattal kapcsolatban, mivel ezek nem teljesültek, felmondott” – mesélte.

Edzés után cukrászdában

A csapat feljutása után az edző intézte el, hogy mindenkinek munkahelye legyen, és mivel erős volt a szövetkezeti mozgalom, ezért a játékosok többsége ott dolgozott. Gecse István volt az egyesület titkára, ő intézett mindent a csapat számára, Nagy Béla pedig elnökként segített a játékosoknak munkahelyet biztosítani. A sport mellett dolgozni kellett, a munkahelyről az edzési napokon mindig két órával hamarabb elengedték a játékosokat, ez volt minden kedvezmény. „Az edzések után kaptunk egy tíz lejes utalványt, arra a cukrászdában fogyasztottunk. Ennyi volt, amit mi kaptunk a sportért, pénzt soha nem. A mérkőzések után járt egy ebéd, a kiszállásokat fizették. Nekünk a sport azért volt jó, mert a kommunizmus idején ez tette lehetővé, hogy utazzunk” – mondta el Kohn Judit.

A válogatottban is szerepelt

1959-ben hívták be először a válogatottba, aztán 1962-ben a Helsinki Világifjúsági Találkozóra jutott el a válogatottal, majd Lengyelországba. Az 1963-as, Konstancán megrendezett női röplabda Európa-bajnokságon, amelyen a román csapat a bronzérmet szerezte meg, szintén a keret tagja volt.  Ez volt egyébként a román válogatott legeredményesebb időszaka. „Volt egy edzőnk, aki török származásúként szintén kisebbségi volt, és egyszer megsúgta nekem, hogy az a legnagyobb baj, hogy nem escu-ra végződik a nevem. Mondtam, nem számít, nekem ez így jó. Érdekes módon, amikor megkaptam a romániai röplabda történetéről készült könyvet, akkor érződött, hogy az edzőmnek igaza volt, és láttam is, hogy miért. Az én nevem sehol nem szerepel a könyvben. Ha nem lenne diplomám, érmem, ezt is mondhatnák, hogy hazudtam. Ketten voltunk akkor a válogatottban magyarok Kondorosi Magdolnával, aki Brassóból jött, később itt is játszott, és nem említettek meg” – emlékezett vissza.

Hatvannégy centire tudott felugrani

Kohn Judit röplabdásként fő ütő poszton játszott, csapatkapitány is volt. Azt mondja, amikor jöttek a nagy, nyurga játékosok, akkor lett belőle emelő. Hatvannégy centire tudott felugrani, szerinte ezzel volt szerencséje. „A kicsik, ugye kapaszkodnak, a nagyok meg vannak nyugodva a magasságukkal” – vélte. A szövetkezeti sportélet virágzott abban az időszakban, csapatok alakultak, így számos nemzetközi turnéra jutottak el a csíkszeredaiak: Csehszlovákiába, Magyarországra, Bulgáriába, Lengyelországba, a szövetkezeti válogatottal 1974-ben Mongóliában járt. „1976-ban hagytam abba a játékot, akkor Dódi is otthagyta a csapatot, mert nem engedte, hogy mások is beleszóljanak a munkájába, a csapat összeállításába. Ő mindig azt mondta, teremtsék meg az anyagi feltételeket, s ő biztosítja, hogy a játék menjen” – mesélte.

Ha újrakezdené, ugyanezt tenné

Kohn Judit 32 évet dolgozott a kisipari szövetkezetnél, 1993 januárjáig. A sport iránti szeretet folytatódott a családban, mindkét fia jégkorongozó lett. „Dódiról sokan mondták, hogy nem a sportból él, hanem a sportnak él. Edzői tanfolyamot is végzett, amikor a csapat felkerült a magasabb osztályba. A tévében még nézem néha a röplabdát. El is mondtam már többször, hogy nem tudom, mi van a mai fiatalokkal, maholnap azt sem tudják itt Szeredában, mi a röplabda. Pedig abban az időben itt a hoki volt, a futball és a röplabda, mint sport. Nekünk olyan közönségünk volt, hogy nem igaz, mert akkor ez volt a szórakozás. Én a röplabdának köszönhetek mindent, a családomat is. Ha újrakezdeném, ugyanezt csinálnám, minden további nélkül megérte” – állítja.