Kegyelmi lakodalmukat ünnepelték

Ritka, hogy a hatvanadik házassági évfordulót jelentő gyémántlakodalom után még további különleges alkalmakat ünnepelhessen együtt egy házaspár. A kosteleki születésű Vrencean György és hitvese, Anna a 65. évfordulót jelző vaslakodalmon és a 67,5 együtt töltött évre emlékeztető kőlakodalmon is túl vannak már. Hetvenedik házassági évfordulójuk, kegyelmi lakodalmuk adott alkalmat arra, hogy meglátogassuk az idős házaspárt csíkszeredai otthonukban. A lakásban több családi fotó is emlékeztet az együtt töltött évekre, egyik az 1950-es években készült a fiatal Vrencean családról és három gyermekükről. Most, hatvan évvel később, Gyuri bácsi és Anna néni, valamint jelen lévő gyermekeik a kedvünkért vállalták, hogy ismét elkészüljön a családi kép. Senki nem hiányzik róla.

Gyuri bácsi 1924-ben született Kosteleken, tízgyermekes családból. Mint mondja, 14 évesen, az általános iskola befejezése után már dolgozni kezdett a vacsárcsi kőbányában. „Odaköltöztem, a családtól távol. Volt ott kőtörő gép is, de mi kézzel, kalapáccsal törtük a követ, köbméterbe. Öt hónappal azután, hogy odakerültem, elvettek a lőmester mellé, és ott dolgoztam. Egy robbantás után, amit én végeztem, egy kődarab fent maradt egy nagyon kényes pozícióban, nem omlott le a többivel, és a munkások nem tudtak bemenni, hogy dolgozzanak. Megkértek, mozdítsam meg azt a veszélyes követ. Meg is tettem, de nekem menekülni kellett, és utolért a lezuhanó kő. Kiáltották a kollégák: Gyuri, vigyázz, mert a kő esik! Lenyomott, a lábamat befogta, de ha be nem fogja meg, hetven métert zuhantam volna lefelé. A munkások kivettek, behoztak a kórházba, Szeredába. Az egyik lábszárcsontom összetört, sokat dolgozott az orvos vele” – elevenítette fel a történteket.

Súlyos sérülésével hosszú ideig volt kórházban, és ez volt az oka annak is, hogy katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították. Közben megtanulta a szűcsmesterséget, Csíkmenaságon inaskodott egy mesternél. 1944 őszén vonult át a front a vidéken, és ezt a Vrencean család háza is megsínylette, egy bombatámadás során megsemmisült. „Az oroszok nyomultak felfelé, itt voltak a magyar határszélen, a mi és a nagybátyámék házánál megálltak. Akkor a német csapatok felfedezték, hogy az oroszok letelepedtek. Jött egy orosz katona, szólt, éppen csak kimenekültünk a házból, elmentünk vagy kétszáz méterre, és már a bombák kezdtek hullani, a házunk körül hét bomba esett le. Senki nem halt meg, annyi orosz katona volt, mint a hangyák, de egyet nem láttunk meghalni. A helybeliek között sem történt sebesülés, de a ház megsemmisült” – mesélte az idős ember.

A falubeliek segítségével viszonylag hamar újjáépítették a házat. Vrencean György 1945-ben nősült meg, falubeli lányt, az akkor 16 éves Annát vezette oltárhoz, akit jól ismert. „Egyetértettünk, közel is laktunk egymáshoz, rég ismertük egymást”– kapcsolódott be a beszélgetésbe Anna néni. A fiatal lányt akkori szokás szerint szolgálni küldték egy helybeli nagygazdához, onnan szabadította fel a férje, aki az ételt is hordta neki, mert a gazda nem adott eleget. A közös életet egy kibérelt házban kezdték, mint Gyuri bácsi elmondta, sokat segített a háborús időkben a szűcsmesterség, mert nem volt pénz.

Gyuri bácsi édesapja kerekesmester volt, fiával együtt készített egy vízimalom-szerkezetet, a háború után a malmot működésbe helyezték, de aztán le kellett állítani. 1947 februárjában leköltöztek a kárpitusi kőbányához. „Ott is dolgoztam a bányában, de ismét előjött a lábamban a betegség, meg kellett műteni Sepsiszentgyörgyön. Aztán ott kellett hagyni, hazahúzódtam, rendbe tettem a házat,  ketten a feleségemmel építettük a csűrt. Vettem marhákat, borjúkat, gazdálkodtam, dolgoztunk, de nehéz helyzet volt, szegény falucska volt Kostelek. Így eljöttünk Csíkszeredába” – mesélte. Csíkszeredai házát Kosteleken építették fel először, onnan szekérrel hozatták be. „Itt a mester megint összerakta a házat, a többit mi végeztük el az asszonnyal és a gyermekekkel, kivéve azt, amihez szakember kellett” – magyarázta az idős ember.

Vrencean György és Anna házasságából három gyermek született, akik ma már nagyszülők. Az idős házaspárnak öt unokája és öt dédunokája van. „A családunk mellettünk van” – jelentette ki meghatódva Gyuri bácsi, akinek életében ez mindig fontos szerepet játszott. Tízgyermekes családban nőtt fel, de szülei testvéreinek gyermekei közül is mindig velük volt valaki. Sógorát is, aki apósa halálakor mindössze tizenkét éves volt, ő nevelte fel. Vrencean György a hargitafürdői kaolinbányánál is dolgozott portásként, de mint mondja, menet közben a gépkezelést, gépészetet is megtanulta, és ezt is végezte. De mivel megint műteni kellett a lábát, nem bírta a gépek kezelését, és könnyebb munkahelyre helyezték át, az akkori Hargita szállóhoz, majd a katonai központhoz, onnan vonult nyugdíjba 1984-ben.

Amikor arról érdeklődtünk, mennyire volt nehéz vagy könnyű együtt leélni a hét évtizedet, könnybe lábadt a két idős ember szeme. „Azt mondhatom, hogy a világ legszebb házasságát éltük meg.  Mindent megbeszéltünk egymással, soha nem veszekedtünk. Az előfordult, hogy ha valami történt, ha valami baj volt, felmérgelődtünk, de nem veszekedtünk. Van olyan házasság, hogy egyik a másikat leszidja a fekete földig. Mi hála a jó Istennek, nem tettük ezt” – mondta Gyuri bácsi. „Egyetértettünk, mindig megbeszéltük, hogy mit hogyan csináljunk. Nem veszekedtünk. Nem is volt idő, mert dolgozni kellett. Nem is gondoltuk, hogy megérjük ezt a szép kort” – egészítette ki Anna néni.