Hajdú Dezsőnek minden ügy fontos volt

Hajdú Dezső 1932-ben született, az akkor még Brassóhoz, most Botfaluhoz tartozó cukorgyári telepen, mivel szülei a gyár alkalmazottai voltak. „Valamikor a lakosság többsége szász volt, és a környékbeli magyar falvakból is dolgoztak ott. Mikor a cukorgyárat építették az 1800-as évek végén, elsőként az iskola készült el, és mire jöttek a munkások, a gyermekek tudtak járni iskolába. Édesanyám Uzonból került oda. Óvodába, elemibe jártam ott, az iskolában magyarul beszéltünk, mert korábban tömbben élt ott a magyarság, és a más országokból oda érkező munkások, lengyelek, szlovákok is elmagyarosodtak” – elevenítette fel.

Villanyszerelőként kezdte

Az általános iskola végeztével Brassóban az elektrotechnikai szakiskolában tanult, és villanyszerelő inas lett. „A Prerom gyárban inaskodtam négy évet, azt később az akkori Hosszúfaluba, a jelenlegi Négyfaluba költöztették el. Később karbantartó villanyszerelőként dolgoztam, tekercselést is végeztem, aztán bekerültem a technikai osztályra, mint műszaki rajzoló. Oroszul már megtanultam olvasni, és a szótárral fordítottam a Szovjetúnióból érkezett gépek leírását. Lakások nem voltak, mert hirtelen fejlődött minden. Hosszúfalu főutcáján egy épületben egy nagyobb termet adtak nekünk, ott laktunk hónapokon át nehéz körülmények között, aztán albérletben két munkatársammal egy évet” – mesélte. Mint mondja, egy alkalommal, miután éjszakai váltásban karbantartóként nem volt dolga, és alváson kapták, az üzem faliújságjában is megjelent, hogy „Hajdú Dezső így dolgozik”. Abban az időszakban hozták létre a munkások számára az egyetemre előkészítő kétéves képzést, mivel a régi kádereket le kellett váltani. Ő is jelentkezett, tanulni akart.

Kényszerű pályaválasztás

„Szóltak, ha akarok menni iskolába, menjek vissza a termelésbe, mert csak mint munkás tudnak küldeni tovább. Én Nagyváradra kerültem, ahol a Victor Babeş Egyetemnek volt egy alegysége, a neve munkásegyetem lett. Sok ócsárlást is hallottam 1990 után ezzel kapcsolatban, de az igazság az volt, hogy ott tanulni kellett becsületesen. Aki nem tanult annyira, hogy egyetemre jusson, azokat hazaküldték, egyetemi tanárok tanítottak” – említette. Egészen véletlenül került a jogra, mert a nagyváradi munkásfakultás elvégzése után elektrotechnika szakon akart tanulni Temesváron. „Hívtak és mondták, nem mész oda, hanem Marosvásárhelyre az orvosira, magyarul, mert kellenek káderek. Zúgolódtam egy kicsit, hogy hat év az orvosi. Három nap múlva megint hívtak, hogy nem mész orvosira, hanem Bukarestbe a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetéhez,  amelyet akkor hoztak létre szovjet mintára, három éves képzéssel” – mondta el. Mivel éppen nősülni készült, és menyasszonyának magyar állampolgárként jóváhagyásra volt szüksége a román állampolgárság megszerzéséhez, azt tanácsolták, próbáljon átiratkozni máshová, mert ott könnyebb lesz ez. Így kérte, hogy a Victor Babeş Egyetem jogi karát végezhesse el. „Lakásproblémák voltak folyamatosan, az utolsó három évben petróleumlámpa mellett tanultam, nem volt villany, se gáz, kéményünk sem volt, a padláson át ment ki a füst. Ilyen lakást kaptunk nagy nehezen, egy szobát, ahol hat gyerek nőtt fel a szülőkkel. A negyvenéves találkozón mondták nekem, te voltál a legszegényebb az évfolyamon, ez így is volt. Háromszáz lejes fizetésből éltünk, aztán jött az ösztöndíj, és lett összesen hétszáz lej. Mások voltak az igények, most el sem tudják képzelni az emberek, hogy volt” – magyarázta.

Egy kitiltás története

Az egyetem elvégzése után Brassót akarta választani, de nem lehetett, így került  Maroshévízre, ott lakás is várta. „Volt egy részeges orvos Maroshévízen, aki mikor berúgott, kiabált az utcán, szidott mindenkit, a rendszert. Kétszer is behozták, de pénzbüntetéssel megúszta. Amikor megint hozták, nekem adták az ügyet, én felfüggesztéssel ítéltem el. Megtiltottam, hogy egy éven keresztül olyan helyiségbe menjen be, ahol szeszes italt árulnak. Nem messze, ahol laktam, volt egy kocsma. Pár napra rá mentem hazafelé, ő is ott volt. Kicsi Hajdú, gyere csak ide – kiáltotta. Olyan jó ítéletet hoztál, én azt betartom, nézd meg, hogy csinálom, Megállt az ajtóban, kérte a féldecit, kihozták neki, azt mondta, látod, betartom” – mesélt egy érdekes történetet pályája kezdetéről.

Kiút egy halálraítéltnek

„Az első lányom Kolozsváron született, a második Maroshévízen, és két év után, amikor ismét Brassót kértem, meggyőztek, menjek Kézdivásárhelyre, amely akkor a Magyar Autonóm Tartomány része volt. Kincses Előd apja volt a törvényszék elnöke. Akkor voltak azok a törvények, hogy nemcsak a tulajdonost lehetett visszaszorítani, hanem a lakót is, ha úgy látták, nagy a lakása, és egy-két szobát kiadtak másnak. Így nekem Kézdivásárhelyen egy ügyvéd államosított házában, az emeleten egy szobából csináltak két szoba-konyhás részt. Abban a teremben volt Kézdivásárhelyen először színházi előadás. Bíróként mentem oda, még két éve sem volt, hogy bíró voltam, menesztették az akkori Néptörvényszék elnökét, és engem neveztek ki a helyébe  – káderhiány volt, mert a régi embereket leváltották” – elevenítette fel.  Abban az időben érvényben volt a halálbüntetés is. „Volt egy esetem Kézdin, egy férfi, akit már kétszer halálra ítéltek, mert az erdészetnél pénztárnokként többször sikkasztott. Nem volt sok a hiány, másfél hónapnyi fizetése csak, és ezért halálbüntetést kértek. Mikor én lettem a törvényszék elnöke, és formai hiba miatt újratárgyalás volt, megállapítottam, hogy hat hónapon át nem vett ki pénzt, és azt mondtam, nem egy elhatározás volt, hanem kettő, így különválasztva nem érte el az értékhatárt, amiért halálbüntetést is adhattak” – mesélte.

Több mint negyven év ügyvédként

Miután Kézdivásárhelyen elvált, jelenlegi feleségével úgy ismerkedett meg, hogy miután a hölgy válóperét tárgyalta, a békéltető bizottságok ellenőrzése során Kovásznán ismét találkoztak. Később összeházasodtak. Hajdú Dezső 1964-ben került Csíkszeredába, és ideiglenesen a törvényszék épületében lakott. Dolgozott egy ideig jogtanácsosként is, majd 1970-től, többek között Hajdu Gábor biztatására, ügyvédi pályára váltott, és 80 éves koráig volt aktív. „Az ügyvéd arra törekszik, hogy megnyerjen egy pert. S ha ő úgy látja, hogy igaza van, és megnyeri, akkor ez örvendetes. Az emberek is törekednek arra, hogy bizonyítsák, hogy nekik igazuk van. Az ember mindig jobbnak tartja magát, mint az ellenfelet, és még az orvosnak sem mondják el a valóságot, hát az ügyvédnek? Mindig olyasmiket mondanak, ami az ő javukat szolgálja, ritkán van az, hogy beismerik, hogy a másiknak igaza van” – mesélt tapasztalatairól. A nyugalmazott ügyvéd szerint az idegeneket általában könnyebb kibékíteni, a rokonokat nehezebb. „Amikor jön két testvér, akik nem tudják megosztani a vagyont, és kis dolgok miatt van ellentét közöttük, egy per sokkal többe kerül, mint amit nyernek rajta. Hányan mondták nekem, hogy nem számít, mibe kerül, csak ne a testvéremé legyen” – magyarázta.

Kötetbe gyűjtött emlékek

Hajdú Dezső az 1989-es események után azokat a fiatalokat is védte, akiket a több Hargita megyei településen a népharag áldozatává vált milicisták halála miatt állítottak bíróság elé. Pályafutása során számos cikket, tanulmányt közölt igazságügyi szaklapokban, különböző kiadványokban és a sajtóban. Tavaly jelent meg Visszaemlékezések címmel önéletrajzi kötete, amelyben ezekből az írásokból is  olvasható válogatás. „Mint ügyvéd sem kerestem sokat, de sokat dolgoztam. Mindent elvállaltam, sok fiatal ellenében, akiknek a pénz volt a fontos. Sokszor rosszul is esett, amikor egyik fiatal kollégához mentek valakik gyermektartási üggyel, és azt mondta, ilyen piti ügyekkel nem foglalkozik. S akkor kérdezték, ki foglalkozik? És jöttek be hozzám. Az ügyfélnek soha sincs piti ügye, neki mindig az övé a legfontosabb” – állítja a nyugalmazott jogász.