Emelt fővel − képek a Siculicidium utóéletéből

Gyarmati Zsolt a múzeum igazgatója megjegyezte, egy negyed évezrede a múzeumnak otthont adó várban még az elnyomó Habsburg Birodalom katonái állomásoztak, akik 1764. január 7-én hajnalban rátörtek a Madéfalván tanácskozó székelyekre, sőt a székely szabadságjogokért síkra szálló néhány székely vezető akkoriban itt is raboskodott. Egyfajta jóvátételnek tekinthető, hogy időközben a békésebb rendeltetést kapott építményben most, így emlékezhetünk rájuk – vélte az intézményvezető. 

Gyakorlatilag vándorkiállítást fogadott a Csíki Székely Múzeum, ugyanis a Siculicidium Emlékév alkalmából Sógor Csaba európai parlamenti képviselő közreműködésével jutott el a madéfalvi Fészek Tájházba az „Emelt fővel”: Bukovinai székelyek Magyarországon 1941-2011 című vándorkiállítás, amelyet ott kiegészítettek – Daczó Katalin újságíró és Máthé Klára műépítész közreműködésével – a madéfalvi emlékmű történetéről készített tárlattal.

Fontos a vereségekre emlékezni

Sógor Csaba megjegyezte, hogy általában nekünk magyaroknak van egy olyan furcsa vonásunk, hogy a vereségekre jobban emlékezünk, mint a győzelmekre. Ottlik Géza írónak, a mohácsi vész 400. évfordulója tiszteletére lejegyzett gondolataiból idézett, hogy a vereségek tanulságaikra hívja fel a figyelmet: „Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmet ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget, amely izgalmasabb, sűrűbb anyagból való, fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”

Bukovinai székelyek Magyarországon 1941-2011

Szőts Zoltán, a bonyhádi Völgységi Múzeum vezetője ismertette a bukovinai székelyek történetét bemutató tárlatot. Ahogy megnyitóbeszédéből kiderült, jól illeszkedik e székely népcsoport sikertörténete az Ottlik Géza által elmondottakhoz. A madéfalvi veszedelem következtében Moldvába menekült székelyeknek, gróf Hadik András eszközölt ki az osztrák uralkodónál kegyelmet, aki saját birtokán – az előzőleg elnéptelenedett – Bukovinában telepítette le őket. A székelyek hálából jótevőjükről nevezték el Hadikfalvát és Andrásfalvát, a néhány száz telepes másfél évszád alatt több ezres lélekszámú közösséget hozott létre.

1883-ban, ahogy e népességmozgást nevezni szokták: kirajzottak. Az Al-Duna mellé települtek úgy négyezren, a következő évtizedben pedig közel háromezren Erdélyben (Gyorok, Vajdahunyad, Babsa, Vice, Marosludas, Sztrigyszentgyörgy és Csernaludas) helyezkedtek el. A második világháború elején a bukovinai székelyek maradékát a magyar kormány Vajdaságba telepítette, ahonnan 1944 őszén menekülniük kellett. A háborús telet a Dunántúlon vészelték át, innen 1945-ben úgy 13 ezrüket telepítették jelenlegi hazájukba: Tolna és Baranya megyékbe.

A madéfalvi vérengzés emlékművének készítőiről

Sokáig a székelyek, az osztrák elnyomás miatt, nem róhatták le méltóképpen tiszteletüket az 1764-ben elhullt áldozataik madéfalvi közös sírjánál, de 1891-ben elindulhatott egy kezdeményezés, hogy emlékművet állítsanak e helyre. Tamás József építészmérnök ingyen készítette el az emlékmű terveit, melyeket 1895 januárjában hagytak jóvá. Az alapkövet 1898. május 10-én tették le, abban az évben fel is épült az emlékoszlop Szász István építész kivitelezésével, sőt 1898 decemberére a turulmadár is felkerült a csúcsára, melyet Köllő Miklós gyergyócsomafalvi születésű szobrász ingyen mintázott és készített. Az osztrák hatalom viszont sokáig akadályozta az emlékmű felavatását, melyet csak 1905. október 8-án szervezhettek meg. A gyűjtemény fontos részét Salamon János, egykori madéfalvi polgármester adta át a kiállítás szervezőinek.