Borbáth Erzsébet: a tanítás a szereteten múlik

Borbáth Erzsébet: nem én kerestem a feladatokat, hanem a feladatok találtak meg engem •  Fotó: Borbély Fanni

Borbáth Erzsébet: nem én kerestem a feladatokat, hanem a feladatok találtak meg engem

Fotó: Borbély Fanni

Borbáth Erzsébet több mint három évtizeden át alakította a gyerekek életét és a közösséget, amelyhez tartozott. Neve elválaszthatatlanul összefonódik a csíkszeredai József Attila Általános Iskola alapításával, valamint a moldvai csángó gyermekek csíkszeredai magyar nyelvű oktatásával. Pedagógusnak lenni nem csak hivatás – derül ki szavaiból –, hanem életfeladat. A nyugalmazott pedagógussal csíkszentmártoni otthonában beszélgettünk arról a világlátásról, amelyet a nehéz idők dacára is a szeretet és a hivatástudat irányított.

D. Balázs Ildikó

2025. május 11., 11:202025. május 11., 11:20

– Mesélne arról a kislányról, aki egy nyolcgyermekes család legidősebb gyermekeként látta meg a napvilágot a múlt század negyvenes éveinek közepén?

– Egy nagyon szép környezetben, Csíkrákoson, az Olt partján, szerető családban nőttem fel. Hat leány voltunk, és a két legkisebb gyermek fiú lett. A szüleim mindig azt mondták, hogy a gyermek áldás, Isten ajándéka, el kell fogadni. Édesapáméknak vízimalmuk és olajütőjük volt – akkoriban így nevezték az olajprést –, amelyhez Magyarországról szerezték be az eszközöket. Kendermagot és lenmagot préseltek, és hozzánk járt majdnem az egész Felcsík, de még a gyimesi emberek is el-eljövögettek. Ha már eljöttek, amíg várakoztak, besegítettek a mindennapi munkába is. 1945-ben születtem, és ötéves koromtól már jól emlékszem ezekre a dolgokra: énekeltek, népdalokat meséltek, viccelődtek, és én, a kicsi leányka, állandóan ott lábatlankodtam közöttük. Azt hiszem, hogy ez a természetes népköltészetben élő világ vitt el engem a népmesék, a népdalok és az irodalom szeretete felé is. Alighogy megtanultam olvasni, sokat segítettem kisebb testvéreim nevelésében: mondókáztam velük, tanítgattam őket írni, olvasni és számolni.

Meghatározó volt számomra a szüleimtől kapott példa is: az, ahogyan számukra minden ember egyforma volt, valamint a segítőkészségük és szerető gondoskodásuk. Szeretetben és munka megbecsülésének szellemében nevelkedtünk, a családban mindenki tudta, mi a feladata. Az általános iskola után felvételiztem a mai Márton Áron Főgimnáziumba, ahol a matematika–fizika osztályban végeztem. Nagyon szerettem olvasni, a tanórákon is lopva olvasgattam könyvet a pad alatt.

Pethő Ilonát tartom ma is példaképemnek: ő tanította nekünk a magyar irodalmat az egyetemi jegyzeteiből – akkoriban ugyanis nem volt tankönyvünk –, és az olvasás, a versek szeretetére is nevelt bennünket. Ekkor szerettem meg József Attila költészetét, akinek nehéz élete, csalódásai és árvasága mélyen megérintett. Sosem felejtem el: elsőéves gimnazistaként bentlakó voltam. Akkor kezdődött a termelőszövetkezetek szervezése, és az iskolából hazaküldtek bennünket, hogy győzzük meg a szüleinket, álljanak be a társulásba. Édesapám semmiképpen nem akart beállni, de volt egy nagyon jó barátja, Fodor Albert bácsi, aki azt mondta: „Állj be, ha azt akarod, hogy a gyerekeidnek jövőjük legyen.” Édesapám végül beállt, jött a kollektivizálás, elvették a malmot. Rákoson elindítottak egy gőzmalmot, ahová édesapámat felvették dolgozni, de az embereknek nemigen volt mit őröltetniük.

Az utolsó hónapban már a bentlakási díjamat sem tudták a szüleim kifizetni. Rákosról gyalog vittem be az utolsó bentlakásdíjat, mert vonatjegyre már nem jutott pénz.

Innentől kezdve ingáztam.

– Említette, hogy már gyermekként sokat foglalkozott a kisebb testvéreivel. Azt is mondhatnánk, hogy igazából már akkor eldőlt az ön sorsa, ami a pályaválasztását illeti?

– A titkos vágyam mindig az volt, hogy tanítónéni legyek, de ez számomra akkoriban távolinak tűnt, hiszen értelmiségi foglalkozásnak számított, én pedig földműves emberek gyermeke voltam. Mivel nem volt igazán jó zenei hallásom – a tanítóképzőbe pedig az kellett –, inkább líceumba mentem tanulni. Érettségi után rögtön tanítani szerettem volna, erre Csíkszentmihályon lett volna lehetőségem. Volt egy nagyon jó barátnőm, Fodor Csilla, aki a marosvásárhelyi tanárképző főiskolára készült, és engem is hívott. Magyar–történelem szakra szerettem volna jelentkezni, de azt tanácsolták, hogy menjek román–magyar szakra, mert Székelyföldön nagy szükség volt románszakos tanárokra. Bár csak a román nyelvtant ismertem, beszélni nem tudtam románul, végül csak román–magyar szakra felvételiztem. Bejutottam, de az első román vizsgámon meg is buktam, elveszítettem az ösztöndíjamat, és nagyon keserű fél év következett, mert a szüleimnek sem mertem elmondani. A 22 fős csoportunkból végül csak hatunknak sikerült az államvizsgája. Nekem is sikerült, de a román kommunikáció még sokáig nehezen ment. Kikerültem Gyimesközéplokra tanítani, majd a véglegesítő vizsga után – ugyancsak Csilla barátnőm javaslatára – beiratkoztam a Babeș–Bolyai Tudományegyetem levelező tagozatára, a magyar szakra.

– Sok minden kötődik a gyimesi évekhez. Még a szerelem is akkor érkezett az életébe...

– Nagyon szerettem Gyimesben, nagyon jó pedagógustestületbe kerültem. Szőcs János volt az igazgatónk, aki később muzeológus és múzeumigazgató lett Csíkszeredában. Gyermekközpontú oktatás folyt, ami nekem, pályakezdőként, kiváló indítás volt. Szenzációs évek voltak! Aztán megismerkedtem a férjemmel (Borbáth István Ágostonnal – szerk. megj.), aki akkor elismert testnevelő tanár és síedző volt, országos eredményekkel. Ő nem tudta elképzelni, hogy Gyimesben tanítson, így öt év után én költöztem el. Beköltöztünk Csíkszeredába, én pedig Csíkszentmiklósra kaptam kinevezést, ahol románt és magyart tanítottam. Három évet töltöttem ott, nagyon szerettem. Sajnos az első gyermekemet elveszítettem, és ez a tragédia annyira megviselt lelkileg és testileg, hogy éreztem, nem tudom ott folytatni a munkát.

•  Fotó: Borbély Fanni Galéria

Fotó: Borbély Fanni

Miután felépültem, Csíkszeredában a városi pionírtanács elnökének neveztek ki: az iskolák egységparancsnokaival együttműködve városi szintű rendezvényeket szerveztünk. Bár a pionírmunkának volt politikai jellege, ez nem akadályozott meg abban, hogy olyan programokat szervezzek, amelyeket a gyermekek számára hasznosnak tartottam. Egy pedagógustól sok minden függ. Mindeközben tanítottam a 9-es számú iskolában és a gyermekotthonban is. Öt év után, 1979-ben, beadtam a felmondásomat. Két lehetőségem volt: vagy visszamegyek Csíkszentmiklósra igazgatónak, vagy Csíkszeredában vállalok igazgatói megbízatást.

– Csíkszeredában maradt…

– Akkor vált le a 3-as ipari líceumtól az 1–8. osztályos tagozat, és megalakult a 11-es számú általános iskola, ugyanabban az épületben. Vállaltam az iskola igazgatását. Öt évig vezettem a 11-es iskolát, ahol román–magyar tagozat működött, és el kell mondanom, hogy a román kollégákkal mindvégig békében, barátságban dolgoztunk együtt. Tulajdonképpen

velem alakult meg az iskola.

Öt év után innen is lemondtam, de ennek is megvolt az oka: egyre több román anyanyelvű pedagógust helyeztek ki különböző tantárgyak tanítására a magyar tagozatra, ami megnehezítette a munkát. Lemondtam, és osztályfőnök lettem, amit nagyon szerettem. Sokan csodálkoztak rajtam, hogy nem panaszkodom a nehéz időkről, az akadályokról, de ez hozzáállás kérdése. Ha a pedagógus becsukta maga mögött az ajtót, akkor csak a lelkiismeretével kellett elszámolnia, függetlenül a rendszertől vagy a hatalomtól.

– És ebben a helyzetben mintegy megváltásként kitört a forradalom, és felgyorsultak az események.

– Sose felejtem el, csodálatos volt. Guszti táborban volt, én egyedül voltam otthon, és hallottam a rádióban a felhívást, hogy az emberek menjenek a terekre. Futottam én is. Már gyülekeztek a tapstéren az emberek, megjelent Ferenczes Pista (Ferenczes István, Kossuth-díjas költő, író, újságíró – szerk. megj.), aki elszavalta egy versét. Egyszer csak a gyárakból megérkezett a nagy tömeg, és együtt örvendeztünk a régi rendszer bukásának. Eufórikus öröm lett úrrá rajtunk. Ebbe a hangulatba kerültünk vissza az iskolába is, ahol – mivel többen voltunk magyarok – visszaválasztottak igazgatónak. 1990-ben adódott a lehetőség, hogy felszabadult a pártkabinet épülete, és a román kollégáimmal együtt kértük a polgármesteri hivataltól, hogy adják azt az iskolának. Kezdetben a román tagozatnak ajánlották fel, hogy ott működjön román iskola, de miután ők bementek és meglátták, milyen állapotok uralkodtak – betört ablakok, feltört íróasztalok, ellopott berendezések, leszerelt vízcsapok, az előcsarnokban máglya maradványai, ahol a pártkönyveket és dokumentumokat elégették –, lemondtak róla. Mi

jeleztük, hogy szeretnénk, ha a magyar tagozat leválhatna, és László Pál akkori polgármester közbenjárására megkaptuk az épületet.

Egy idő után a román tagozat része lett a mai Octavian Goga Líceumnak, míg mi, a levált magyar tagozat az egykori pártkabinet épületében megalapítottuk a József Attila Általános Iskolát.

– Ennek immár 35 éve.

– Pedagóguspályám legszebb eredménye a József Attila Általános Iskola megalakulása. Emlékszem, összehívtam a szülőket – száz szülő jött el akkor az iskolába. Még most is kiráz a hideg, amikor magam előtt látom azt az összefogást, ahogy dolgoztak a szülők, pedagógusok, gyermekek. Falakat húztak, falakat bontottak, osztálytermeket alakítottak ki, az asztalosok a bútorokat javították, az asszonyok pedig törölgettek, takarítottak, meszeltek, közben zajlott az udvar rendezése is.

Januárban, két hét alatt sikerült annyira rendbe tenni az épületet, hogy elindulhatott a tanítás.

Március 2-án pedig ünnepélyesen felavattuk az iskolát.

– Befogadó közösség volt a kezdetektől, nem sokkal az iskolaalapítás után igen nemes feladat is megtalálta önöket. Minek köszönhetik a moldvai csángómagyar gyerekek, hogy felkarolták az ügyüket?

– Az az igazság, hogy ennek nem én voltam a kezdeményezője. Beder Tibor volt a főtanfelügyelő, és 1990-ben az RMDSZ-en belül elindult egy nagyon szép mozgalom, hogy karoljuk fel a moldvai magyarok magyar nyelvű oktatását is, mert ott csak román tannyelvű oktatás volt, és a nagy ellenkezés miatt még iskolán kívül sem tudtak magyar órákat tartani. A tanügyi törvény azonban megengedte, hogy ha nem lehetséges az anyanyelvi oktatás a kisebbségek számára az adott faluban vagy helységben, akkor olyan településre mehetnek tanulni, ahol befogadják őket.

•  Fotó: Borbély Fanni Galéria

Fotó: Borbély Fanni

Sosem felejtem el: 1990. szeptember 9-én Beder Tibor felhívatott a tanfelügyelőségre, és azt kérdezte, mit szólnék hozzá, ha az iskolánkban moldvai csángó gyermekek tanulnának. Mondtam, hogy ezt meg kell beszélnem a kollégákkal, mert bár csodálatos lehetőség a gyerekek számára, nagy feladat számunkra. Visszamentem az iskolába, és jeleztem a kollégáknak, hogy fél óra múlva gyűlést tartunk. Szedtem össze a gondolataimat, érveimet, amikor jött a takarítónéni, hogy menjek, mert „valami romános viseletbe öltözött emberek várnak a kapuban”. 17 moldvai csángó viseletbe öltözött szülő várt. Cernic Maric néni Lujzikalagorból – mert bemutatkozott – egy újságpapírt tartott a kezében, rá volt írva román betűkkel, hogy Borbáth Erzsike, és azt mondja:

Idézet
Azért jöttünk, hogy megnézzük, hol fognak tanulni a münk kölykeink.

Behívtam őket a díszterembe, mondták, hogy szép iskola, de lennének kérdéseik: hol fognak lakni a gyerekek, a bentlakási költségeket ki fogja kifizetni, ha elvégzik a nyolc osztályt, akkor hol fognak továbbtanulni és hol fognak dolgozni? Hívtam Beder Tibort, ő megválaszolta a kérdéseimet, és akkor ott egy személyben eldöntöttem, hogy fogadjuk őket. Nem volt lelkem azt mondani, hogy Lujzikalagorból, Pusztinából, Külsőrekecsinből, Lábnyikból egy hét múlva jöjjenek vissza. Megérkeztek szeptember 14-én a gyermekek, de az volt a gond, hogy a 34 gyerek közül 24 nyolcadikos volt, a többiek ötödik, hatodik, hetedik osztályosok. A nyolcadikosokból alakítottunk egy külön osztályt, a többieket beosztottuk különböző osztályokba. Az ötödikesek hazamentek év közben, a hatodikosok valahogy kibírták, ők kevesebben voltak. A kollégáimmal megbeszéltük, hogy az elején román nyelven magyaráznak meg minden tantárgyat, és így év végére sikerült felzárkóztatni őket.

Külön órákat tartottunk, rengeteget dolgoztunk azért, hogy nyolcadik végén sikeresen felvételizhessenek.

Miután megtapasztaltuk, hogy nyolcadik osztályban egy év alatt nem lehet olyan alapokat adni, hogy a továbbtanulás zökkenőmentesen menjen, a következő évre meghirdettük, hogy csak hetedikeseket fogadunk. A József Attila-iskolában 2000-ig fogadtuk a csángó gyerekeket, 2000-től Hegyeli Attiláék Moldvában elindították az iskolán kívüli oktatást, és akkor már Csíkszeredába kevesebben jöttek. Én 1998-ban jöttem el nyugdíjba.

Közben létrehoztuk a Domokos Pál Péter Alapítványt, hogy a bentlakási költségeket szervezetten, alapos, pontos elszámolással az adományozók felé rendezni tudjuk. Az alapítvány ügyeit 2023-ig vittem. Úttörő tevékenység volt, aminek érezzük a hatását, és ennek a folyamatnak az eredménye az, hogy Csíkszeredában a csángó bentlakás továbbra is működik.

– Pályájának alakulásában nem volt hiány úttörő tevékenységből.

– Nagyon küzdelmesen szép, tartalmas életem volt. Azt hiszem, a legnagyobb teljesítmény a város első önálló magyar tannyelvű intézménye, a József Attila Általános Iskola létrehozása volt. A moldvai csángó gyermekek magyar nyelvű oktatásával pedig hozzájárultunk a moldvai csángó értelmiség kineveléséhez, akik ma nagyon felelős feladatokat vállalnak Moldvában.

– Harminckét évet volt a pályán. Milyen erények szükségesek ahhoz, hogy valakiből jó pedagógus legyen?

– Fontos a gyermekek szeretete. És szükséges egyfajta elkötelezettség és hivatásérzés, mert a pedagógia és a tanítás a szereteten múlik. A világhírű Thomas Gordon amerikai pszichológus egyik könyvében olvastam azt a szállóigét, és tökéletesen egyezett az én véleményemmel, hogy a tanítás a szeretet egyik módja. A tanítás csak része a nevelésnek, a gyermek szabad személyiségének nevelése pedig a pedagógus szabad személyiségén alapszik.

– Mit adott önnek a több mint három évtizedes pedagógusi pálya, a gyerekekkel való foglalkozás?

– Azt mondta egyszer a férjem: „Ha te beléptél az iskolába, számodra megszűnik a külvilág.” Ez így is volt. Nem léteztek, csak a gyerekek. Nagyon szerettem tanítani, és számomra minden gyermek kivétel nélkül nagyon fontos volt. Nagyon szerettem az osztályfőnöki munkát. Én a gyerekekkel mindent megbeszéltem, közösen elfogadtuk a szabályokat, amelyeket igyekeztünk betartani. Nem voltak fegyelmezési gondjaim. Azt sajnálom, hogy bár többször voltam osztályfőnök, egyetlenegy osztály volt a pályám alatt, amelyet ötödiktől nyolcadik osztályig tudtam vinni, mert mindig valamilyen feladatot kaptam. Nem én kerestem a feladatokat, hanem a feladatok találtak meg engem, és mindig valamilyen felelős feladatom volt.

– A nyugdíjas mindennapok mivel telnek?

– Házimunkával, olvasással. Amikor lehetőségünk van, igyekszünk bejárni Csíkszeredába különböző rendezvényekre. Néha azt érzem, hogy a mindennapi munkába is nagyon belefáradok. Amikor tehetjük, részt veszünk a falu kulturális életében is. Én 80 évet töltök idén, a férjem 85-öt, együtt öregedtünk meg, hála a Jóistennek. Nemcsak érzelmileg, hanem szellemileg is kötődtünk egymáshoz, és mi mindig mindben támogattuk egymást.

– Hogyan lehetne megfogalmazni ennek a nagyon mozgalmas, fordulatos életpályának a tanulságát?

– Ha az embernek sikerül olyan pályát választani, amit szeret, akkor azt úgy végzi, hogy nem is érzi a fáradtságot addig, amíg be nem fejezi az adott napot. Ha egy munkát szeretettel, hivatástudattal végzünk, akkor az annyi örömet, szakmai és emberi elégtételt ad, hogy nem érezzük nehézségnek.

Cikkünk először a Heti Hírmondó 2025. évi 17. lapszámában jelent meg.

szóljon hozzá! Hozzászólások

Ezek is érdekelhetik

A rovat további cikkei

2025. augusztus 21., csütörtök

Többen igényelhetnek e-személyit Csíkszeredában hétfőtől, mint korábban

Jövő hétfőtől a megszokott félórás helyett negyedórás intervallumokra foglalhatnak időpontot a Csíkszeredai Helyi Személynyilvántartó Közszolgálat ügyfelei.

Többen igényelhetnek e-személyit Csíkszeredában hétfőtől, mint korábban
2025. augusztus 20., szerda

Kenyér, közösség, ünnep – a Mikó-vár udvarán ünnepelte az államalapítást Csíkszereda

Az államalapítás emlékére és az új kenyér ünnepére gyűlt össze Csíkszereda közössége augusztus 20-án a Mikó-vár udvarán. Beszédek, áldások, közös imák és koncertek tették teljessé a napot, amely egyszerre szólt múltról, jelenről és jövőről.

Kenyér, közösség, ünnep – a Mikó-vár udvarán ünnepelte az államalapítást Csíkszereda
2025. augusztus 20., szerda

Emelkedő beruházási költségekkel számolnak Csíkszeredában is

Soron kívüli ülésen döntött több határozattervezetről a csíkszeredai önkormányzati képviselő-testület szerdán. Több tervezett beruházás becsült értékét kellett módosítani, de a költségvetés kiigazítására is szükség volt különböző tételekkel.

Emelkedő beruházási költségekkel számolnak Csíkszeredában is
2025. augusztus 19., kedd

Kilőtték a Lóvészre visszajáró medvét

A csendőrség és a helyi vadásztársulat közös akciójára azután került sor, hogy vészhelyzeti riasztás érkezett a 112-es segélyhívó számra.

Kilőtték a Lóvészre visszajáró medvét
2025. augusztus 18., hétfő

Zajlanak a karbantartási munkálatok a csíkszéki iskolákban

A megszokott falfestésen, fertőtlenítésen túl mosdókat javítanak, tantermeket alakítanak át, udvart szépítenek a csíkszéki iskolák. Készülnek az őszi tanévkezdésre.

Zajlanak a karbantartási munkálatok a csíkszéki iskolákban
2025. augusztus 18., hétfő

Készülnek az új körforgalom tervei Csíkszeredában

A csíkszeredai Brassói útra tervezett körforgalom terveinek elkészítése folyamatban van, a kivitelezést pedig jövőben kezdenék el. Mindez egy olyan általános bizonytalanság közepette történik, amely számos tervezett beruházást meghiúsíthat.

Készülnek az új körforgalom tervei Csíkszeredában
2025. augusztus 17., vasárnap

Vihar közeledtére figyelmeztetnek több Hargita megyei településen

Másodfokú (narancssárga) figyelmeztetést adott ki Hargita megye több településére vasárnap délután az Országos Meteorológiai Szolgálat. A lakosságot Ro-Alert üzenetben is figyelmeztették a várható szélsőséges időjárási eseményekre.

Vihar közeledtére figyelmeztetnek több Hargita megyei településen
2025. augusztus 17., vasárnap

Felszentelték a gyimesbükki Szent Péter és Pál templomot

Történelmi jelentőségű ünnepen vett részt vasárnap a gyimesbükki katolikus közösség: dr. Kovács Gergely gyulafehérvári érsek felszentelte az újjáépített Szent Péter és Pál templomot. A szertartás a hálaadás és a közösség erejének ünnepe volt.

Felszentelték a gyimesbükki Szent Péter és Pál templomot
2025. augusztus 15., péntek

Újraépítették a gyimesbükki Szent Péter és Pál-templomot, vasárnap szentelik fel

Egy év alatt újjáépült a gyimesbükki Szent Péter és Pál-templom, amelyet vasárnap, augusztus 17-én szentel fel dr. Kovács Gergely érsek. A felújítás közösségi összefogással, ingyenesen átadott területekkel és sok önkéntes munkával valósult meg.

Újraépítették a gyimesbükki Szent Péter és Pál-templomot, vasárnap szentelik fel
2025. augusztus 14., csütörtök

Csíkszeredai diákok képviselik Romániát az észak-macedon kórusfesztiválon

A Nagy István Művészeti Középiskola Ifjúsági Vegyeskara először vesz részt nemzetközi versenyen: az Ohridi Nemzetközi Kórusfesztiválon képviselik Romániát. A felkészülésről Fábián Attila, Mosoly Dániel Tibor és Darabos Andrea Tünde beszélt.

Csíkszeredai diákok képviselik Romániát az észak-macedon kórusfesztiválon