Ébren tartani az emlékezetet: az orosz hadifogság szörnyűségeiről beszéltek

A magyarországi Fővárosi Örmény Önkormányzat és Csíkszereda Polgármesteri Hivatalának együttműködéseként valósult meg az Elkobzott életek címmel megtartott vándorkonferencia csíkszeredai rendezvénye, amely a Gulág, a GUPVI, illetve a szovjet rezsim által működtetett táborokat elszenvedett magyar és magyarörmények előtt is tisztelgett. A konferencia első állomása Budapesten volt, a következő helyszín pedig Szamosújváron lesz. 

A Fővárosi Örmény Önkormányzat részéről jelen levő Esztergály Zsófia lapunknak elmondta, a budapesti rendezvényen főként a magyarországi történésekről szóló előadásokat részesítették előnybe. „A konferencia célja az emlékezet ébrentartása mellett, hogy az előadásokat rögzítjük, és az így készült DVD-ket könyvtáraknak, iskoláknak juttatjuk el. A cél, hogy valamikor bekerüljön ez a téma, ez az időszak is a tananyagba, de addig legyen amihez nyúlni, ha valakit érdekel ez a téma” – magyarázta.

A csíkszeredai konferencia során ismertették a Szovjetunió területét behálózó kényszer-munkatáborokat, a fogsággal kapcsolatos kutatások jelenlegi helyzetét. Nagy Mihály Zoltán történész Az erdélyi magyar értelmiség internálása, ennek hatása a 45 utáni erdélyi magyar politikai önszerveződésre témában értekezett, majd Murádin János Kristóf Gulág-kutató, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója Erdélyi magyarok a GUPVI lágereiben című előadását lehetett meghallgatni. Ezt követően Sárándy Tamás, a Maros Megyei Múzeum muzeológusa Szekuritáte és a magyar kisebbség címmel tartott összefoglalót, amelyben az Erdélyben elhurcolt magyarok számbavételét mutatta be a román titkosszolgálat anyagából kutatva, a magyar-örmény vonatkozásokat is keresve. Becker Norbert Gyula történész, református lelkipásztor A Gulág lélektana, elhurcolt lelkészek szolgálata a táborokban témában, Nagy Benedek volt politikai elítélt pedig saját élményeiről, a Duna-delta és a „nagy sziget” kényszermunka-táboraiban elszenvedettekről mesélt a jelenlevőknek. Bank Barbara történész a hadifogolytáborokról, internáltakról és a kollektív bűnösökről végzett kutatásait Murádin János Kristóf ismertette. Az előadássorozatot Nagy Mihály Zoltán történész Egy megfigyelt élet, Márton Áron Erdély püspöke a Szekuritáte célkeresztjében című előadása zárta.

A hadifogoly elnevezés hivatalosan a háború idején megváltozott hadiesemények következtében fogságba esett egyénekre vonatkozik. A hadifoglyok általában katonák voltak, de közéjük sorolták azokat a civileket is, akiket a frontátvonuláskor ejtettek foglyul – mutatott rá Murádin János Kristóf.

A szovjet hadsereg általi fogolyszedésnek három célja volt: a hadifogolylétszám kiegészítése, a szovjet utánpótlási vonalak biztosítása és a Szovjetúnió háború utáni újjáépítése. Ugyanakkor Magyarország részéről elvileg háromszázezer civil kellett volna menjen munkavégzésre a Szovjetunióba, de jóval többen voltak. „Az elhurcolások ütemét tekintve és az adatok feldogozásakor kiderült, körülbelül 650-700 ezer főre tehető az elhurcoltak száma. Ha a hadifoglyokat is hozzátesszük, akkor összességében 750-800 ezer emberről beszélhetünk minimum, akik orosz fogságba estek, közülük körülbelül 200 ezer civil volt. A deportáltak közül nagyon sokan nem jutnak ki a lágerbe, már útközben elpusztulnak. Az elhunytak majdnem fele kiszállításkor hal meg, róluk nincs adat. Azok kerültek nyilvántartásba, akik eljutottak a lágerig. Ezért is nem lehet pontos számot mondani.” Mint mondta, a politikai és etnikai tisztogatás néven szervezett akciókon válogatás nélkül vitték az embereket. Nem kérdezték, hogy ki minek vallja magát, és az alapján vittek el, hanem ők mondták meg, hogy ki milyen nemzetiségű. A civilekből összeszedett foglyok ugyanolyan szenvedéseken mentek át, mint a hadifoglyok. 

Erdély területéről több mint 20 ezer embert hurcoltak el GUPVI táborokba, 8–10 ezer embert román táborokban tartottak fogva, Gulág-táborokba pedig csaknem kétezer embert deportáltak. A Vörös Hadsereg az erdélyi magyarokon és németeken vett elégtételt a Wehrmacht és a vele szövetséges seregek 1941 és 1944 közötti szovjetunióbeli rombolásaiért. A bosszú eszközeként a foglyul ejtést és munkatáborokba való internálást használták. A foglyul ejtés két nagy hullámban ment végbe Erdélyben, először 1944 szeptemberében magyar fiúkat és férfiakat hurcoltak el, majd 1945 januárjában a bánsági, partiumi és belső-erdélyi német polgári lakosságot deportálták.

„A kevés hadifoglyot civil lakossággal egészítik ki, masszív elhurcolások kezdődnek, csak Kolozsvárról ötezer embert visznek el, köztük számos értelmiségit. Névre szóló listák vannak, célirányosan viszik, de az utcáról is összeszedik a járókelőket. Az áldozatok többsége az első két télen hal meg.” Az előadó a táborbeli körülményeket is vázolta, mint mondta, hangsúlyt fektettek a tábori propagandára, 1947-től küldhetnek képeket magukról haza a foglyok, akiket két hétig hizlaltak, és rendesen felöltöztettek a fotó erejéig. A foglyok munkáját ugyan kifizették, viszont abból levontak a szállásra és étkeztetésre, gyakorlatilag saját pénzükön tartották őket fogva. A legtöbb fogoly mintegy négyévi fogság után, 1948-ban szabadult, de olyanok is voltak, akik csak Sztálin halála után (1953. március 5) térhettek vissza szülőföldjükre. Itthon azonban tabuként kezelték a fogolytáborokat, magát a láger kifejezést is tagadta a rendszer, amibe hazatértek a szabadultak.

„Csak azok jöttek haza, akikben megvolt a túlélés ösztöne. Itthon nem szabadott beszélni a fogolytáborokról, azzal fenyegették a volt foglyokat, hogy különben az egész családjukat visszaküldik oda. Ezek az emberek úgy hallgatnak negyven évig, mintha semmi nem történt volna, de 1989 után sem nagyon beszélnek ezekről. De emlékezni kell, és ráébreszteni az embereket, hogy mi történt.”

„Azért fontos ébren tartani az emlékezést, mert bármelyik pillanatban ismét kiszolgáltatottá válhatunk. Ha tudjuk, hogy mi volt, van egyfajta tapasztalásunk, viszonyulásunk, akkor könnyebben tudunk dönteni, tudatosabban tudunk élni” – összegzett Esztergály Zsófia.

A címlapkép forrása: hirado.hu