"A mértékletesség a hosszú élet titka"

Interjúnk első része itt olvasható.

– Milyen volt akkoriban a kultúrotthon környéke? Melyek voltak azok az események, amelyeket kiemelne?

– 1976-ban Hermann Gusztáv kinyomozta, hogy az udvarhelyi színjátszás 1801-ben már létezett. 176 évre rá megrendeztük a színjátszó találkozót. Ezen harminc színjátszó csoport vett részt. Az összes iskola felkészült, a vállalatok, beleértve a szomszédos településeket is. Három napig folytak az előadások. Ez az esemény hangsúlyozottabbá tette a lehetőséget, hogy 1976-ban létrehozzuk a Népszínházat. Mondjuk, nem ment könnyen, mivel román tagozatot akartak, de az ugye Udvarhelyen nem volt. Kezdtem járni Bukarestet. Néhány ember segítségével beadtuk a kérést. Eléggé komoly procedúra volt eldönteni, kik lesznek a színjátszók, a vezetők, milyen programok lesznek, meghatározni a költségvetést. Miután mindennel végeztünk, kiválasztottuk a legelső darabot. Egy Sütő András-darab, a Fügedes a paradicsomban mellett döntöttünk. Addig bonyolódtak a dolgok, hogy legelőször a Jött a lány a telepre-t kellett előadni. Előadásaink mellett természetesen minden évben megszerveztük a Szejke-napot. Volt még egy fontos esemény. Kell tudni azt is, hogy 1948-ban minden társaságot, alapítványt, egyletet megszüntettek. 1968-ban, Ceauşescu trónra kerülésekor jött egy kis enyhülés, meg lehetett oldani a most is működő férfikar századik évfordulóját. Nem volt rá engedély, de a helyi és a csíkszeredai pártbizottság mellénk állt, segítségükkel jóváhagyták. Novemberben megtartottuk az ünnepet, de akkor még nem viselhette a Székely Dalegylet nevet. Bukarestből eljött a kultúrminisztérium alelnöke, és magyarul köszöntötte a közönséget. Emlékszem, annyit mondott: hazádnak rendületlenül légy híve. Magyarul. Visszaemlékszem arra is, amint 1962-ben a tartományban mesemondó versenyt hirdettek. A rajonnál első lettem, átküldtek a tartományhoz, ott is győztem. Elküldtek Bukarestbe a magyar mesével. Képzeljék el, hogy milyen érzés volt 1962-ben a fővárosban magyarul mesét mondani. Mindenki meg volt rőkönyödve. Köszöntem románul, elmondtam magyarul A szegény ember vására című mesét. Senki sem értette, de attól függetlenül bravóztak. A zsűriben volt egy metodista, aki később lefordította román nyelvre. Harmadik országos díjat nyertem. Visszatérve a Művelődési Házhoz: olyan zsúfoltság volt az én időmben, hogy semmiféle programra nem lehetett időt szorítani. 1967-ben, amikor bekerültem, megnyitottuk az első kiállítást. Idekerült Maszelka János, a képzőművész, mellette számos önkéntes jelentkező is volt még. A politikai beszédeket követően mindig méltatták a művészeket, utána pedig kultúrműsor volt. Az országban mi voltunk az elsők, akik rájöttünk: egy kis műsorral megtiszteljük az előadót, az alkotót, beleértve a közönséget is. Amikor Kolozsvárról vendégek érkeztek, és ezt meglátták, igencsak meglepődtek. Utána lehetett hallani, amint itt is, ott is hozzánk hasonlóan cselekedtek. A formációk életében beköszöntött zsúfoltság arra engedett következtetni, hogy szét kell válni. Az ifjak megkapták a Siculust 1967-ben, a szaktanácsnál pedig megmaradtak a mamutformációk. Amikor megalakult Udvarhelyen a zeneművészeti általános iskola, a gyerekeknek nem volt mikor gyakorolni. Délutánonként bejártak hozzánk, akkor lehetett. Szerencsére azóta ők is szépen kifejlődtek.

– Mi történt nyugdíjba vonulása után?

– 1981-ben ünnepi keretek közt elbúcsúztam korábbi munkahelyemtől. Itt volt dr. Pál Gyula ügyész, megkerestük Molnos Zoltán titkárt, mert tudniillik Udvarhelyen még semmi szervezettség nem volt a nyugdíjasok életében. Havi rendszerességgel kezdtünk találkozgatni az ifjúsági házban. Önkéntes alapon jöttek a szereplések, ki-ki amit tudott, előadta. 1983-ban megalapítottuk a klubot, az önkéntesekből a dalcsoportot. 1984-ben kerültem tulajdonképpen mostani tisztségembe. Mondtuk Molnosnak, hogy érdemes lenne városi szinten létrehozni a 100 tagú Öregek tanácsát, a rómaiak mintájára. Ez mind jól is ment egy ideig. Miután elhunyt Molnos, a tanács felbomlott, de megindult szerencsére a klubélet. Ismereteinket kezdtük hasznosítani. Az új megválasztott vezető tanáccsal közreműködve elértünk oda, hogy már 62 egységünk van. Benne van Szentegyháza, Székelykeresztúr, Udvarhely, valamint a faluközpontok. Mindenhol létrehoztuk a nyugdíjascsoportokat. Közgyűlések zajlanak, négyévente vezetőket választanak. Engem összesen hétszer választottak meg. Most már illő lesz lemondanom, hiszen betegségemre és koromra hivatkozva már nem fogadhatom el újra.

– Mivel foglalkoznak leggyakrabban?

– A klubok úgy jönnek létre, hogy a tehetségeket mindig felkarolják, utána pedig csoportok alakulnak ki. Most is működik a tánccsoportunk, de a férfiak kihullása miatt most csak női énekkar működik. Létrejött a Tompa László irodalmi, a szavaló- és az énekszólisták köre is. Legnagyobb eseményünk A tanítónő című népszínmű betanulása volt, hatalmas sikerrel adtuk elő a környéken. 1989-ig nehéz periódus volt, de még Kányádi Sándor is vendégünk volt. A rendszerváltás után külföldre is mehettünk már. Természetesen a magyarországiak kerestek meg hamarabb, egy nyugdíjas színjátszó csoport. 1990 tavaszán hozták a román–magyar szótárt, mert itt mégis valahogyan értekezni akartak. Fogalmuk sem volt, hogy mindenki magyarul beszél. Azt hitték, elrománosodtunk, mint a csángók. Egy Ady-estet szerveztek számunkra, emlékszem, rendkívül nívós volt. Családoknál szállásoltuk el őket: féltek attól, hogy vajon mi fog történni velük. Az esemény legvégén bocsánatot kértek tájékozatlanságukért. Elhívtak nyáron minket is, ez volt a legelső utunk. A Széna téren a Szent Erzsébet-templom lelkésze fogadott. Jó kétórás műsorunk volt. Állófogadásra hívtak utána, svédasztallal vártak. A mi székelyeink azt sem tudták, mi az a svédasztal. Nekiálltak, mindent megettek. Jött hozzám a plébános előadás után, de úgy elbeszélgettünk, hogy nekem semmi sem maradt a vacsorából. A sok közül ez egy felejthetetlen élmény volt.

– Mi a véleménye a jelenlegi udvarhelyi kultúréletről?

– A mi korunkban a tömeggel való kapcsolat volt a fő cél. 1981 után rengeteg igazgatója volt a Művelődési Háznak, mindenkinek volt egy-egy súlypontos nézete. Nagyon örvendek, hogy Elekes Gyula hatalmas gondot fordít a házra. Viszi tovább a hangulatot, egy palotaízt adott annak az épületnek. Nagyon vigyáz a külső-belső arculatra is. Nincs könnyű dolga, mivel oda tartozik a színház is, gondolom, emiatt kevesebb időt tud fordítani a műkedvelésre. A mi korunkban majdnem minden tevékenységet felkaroltunk, a fafaragást, a fotóművészetet stb. – de szerencsére most is helyet kapnak a különböző művészetek.

– Ön szerint mi a hosszú élet titka?

– Egyszerű! Az életet élni kell. Ezalatt főként a mértékletességet értem. Sose szomorkodjunk annyira, hogy a depresszió magunk alá temessen!

– Mit üzen az olvasóknak?

– Egyértelműen hosszú életet kívánok nekik. Ha meg akarják tudni a részleteket: teremtsenek egymásnak jó hangulatot és vidámságot!