Aki ma kapál, annak üszkös lesz a törökbúzája

Ezekből nem derül ki, hogy III. András magyar király részt vett-e a budavári körmeneten, de Zsigmond biztosan igen, 1501-ben pedig II. Ulászló jelenlétében égették el Mohamed jelképes mecsetjét, koporsóját és a török katonákat ábrázoló bábukat. Példájukat később II. Lajos és a Habsburg-uralkodók is követték, és minél pompásabb külsőségekkel körítették, az annál inkább kihatott a városi és falusi úrnapok szokásvilágára.

Rózsaszirom a baldachin előtt

Az általános forgatókönyv szerint a templom környékén haladó körmenet négy szabadtéri oltár előtt halad el, amelyeknél az oltáriszentséget baldachin, vagyis supellát alatt vivő pap áldást oszt a négy világtáj felé – nem föltétlenül teológiai értelmezés szerint a régi hitből megmaradt szertartás átörökítéseként, mintegy

Előtte fehér ruhás kislányok vagy Mária-lányok terítik be virágszirmokkal az utat. Volt, ahol kápolnaszerű kőépületek szolgáltak (kinyitott ajtóval) az oltárok helyéül, többnyire azonban zöld ágakból készített, virágokkal feldíszített lombsátrak vagy zöld ágakkal borított sátrak, amelyekben szentképeket, szobrokat helyeznek el.

Korondon a szájhagyomány szerint Hadnagy Mihály akkori plébános 1890 táján állíttatta az úrnapi körmenet útirányát, megállóit jelző négy keresztfát, amelyekhez ezen a napon templomi terítőkkel borított, szentképekkel és gyertyatartókkal díszített oltárok kerültek, a körmenet útját pedig kőrisfaágakkal díszítették fel a Piactértől a templomig – írja a jeles napokat feldolgozó monográfiájában István Lajos.

Székelyvarságon az 1940-es években nyírfaágakból készítették a négy sátrat, amelyhez a kántor a közeli Bagzosból szekérrel szállította az alapanyagot, a szükséges képekről, virágvázákról, térítőkről, kis szőnyegekről a rózsafüzér-társulati asszonyok gondoskodtak, asztalt valamelyik közeli házból vagy korcsmából kölcsönöztek. Az 1990-es években a varságiak az ünnep tényleges napján inkább a székelyudvarhelyi búcsún vettek részt, helyben a következő vasárnap tartották meg.

Háromszéken is rendszerint zöld nyírfaágakból alakították ki az ideiglenes oltárokat borító lombsátrakat, amelyeket frissen nyílt virágokkal díszítettek. Esztelneken, ahol még ma is az egyik legrendezettebb felvonulás zajlik, a gyógyító erejű Jézus-kútnál gyülekeznek az emberek.

– olvassuk a Magyar néprajz 7. kötetében.

Korondon, Kászonfeltízen és más helyeken a templom fele visszatérőben letört és hazavitt kőris- vagy nyírfaágacskáról azt tartották, ahány levele van, annyi Miatyánkot kell elmondani, majd az ágacskát a veteményeskertben a hagyma, káposzta közé kell szúrni, mert így a lótetűk, bogarak nem bántják.

„A másik hazavitt zöld ággal a gazda az istállóban súrolta, vagyis nyakuktól farkukig végigsimította a szarvasmarhákat, és közben körülbelül a következőket mondta: a jó Isten áldjon meg, tartson meg, sokasítson meg. A súrolás befejeztével az úrnapi ágat felszúrta a gerenda fölé a virágvasárnapi cekó mellé.” Göröcsfalván a négy oltár közé vert jegenyeággal szokták a jószágot megfüstölni, Andrásfalván az úrnapi koszorú az istállóba került, hogy az állatok egészségesek maradjanak, a szépasszonyok, vagyis a boszorkányok ne fonják be a lovak sörényét.

A Kárpát-medence egyes részein sással füstölték meg a rúgós tehenet, szemmel vert baromfi, aprójószág gyógyítására is használták a sátorfüvet. „Úrnapján kakukkfűből font koszorúkat áldatnak meg, mert ezek a legkitűnőbb háziszerek, ha a lábas jószág megbetegszik, csak parázsra kell tenni a koszorút, és megfüstölni vele ott, ahol fáj, a baj azonnal múlik.

– tudósít az Ethnographia folyóirat egyik 19. század végi száma.

Még a kakukkfű is gyógyerőt nyer

Néhol azt hitték, úrnapi kakukkfűvel kell kimosni a tejesköcsögöket, hogy el ne vigyék a tehén hasznát. Vagy egy másik intelem a múlt század elejéről: „Amely gazda abból a fűből ad állatainak, melyet Úrnapján oltárok elé szórtak, minden betegségtől megóvja azokat. Ha van házadban abból a nyírfából, mellyel úrnapján oltárokat díszítettek, nem üt bele az istennyila. Füstölés azon virágokkal, melyekkel Úrnapján az oltárokat díszítették, minden betegség ellen használ.”

– írta az 1860-as években Réső Ensel Sándor.

A dévai csángók körében jegyezték le a történetet, miszerint „Zsiga Feri bátyjának volt egy fia, aki úrnapján elment szántani. Hiába figyelmeztették a szomszédai, hogy… ma nagy ünnep van, ő református létére nem törődött a katholikus ünneppel. Mikor dél felé elvégezte a szántást, és hazament, a szépasszonyok hirtelen úgy elvették minden erejét, hogy 18 esztendeig nyomta az ágyat, s akkor halt meg.”

Persze, minden régi hiedelmet nem muszáj komolyan venni, nagyszülőktől halott szokást megtartani, de szinte biztosra kijelenhető: aki a mai napot munka helyett inkább az Úrjézusnak szenteli, emiatt kárt nem fog szenvedni semmiben.