Aki kíváncsi a leendő férje kilétére, ma több módszer közül is választhat

Pedig a Lúcia a fényességet jelentő lux szóból származik, ezért a középkorban a vakok és szemfájósok védőszentjének tekintették, de ugyanígy a bűnbánó utcanők, a földművesek és a különféle kézművesek, továbbá a hegyes szárszámmal dolgozók – varrónők, párnakészítők, nyergesek – is hozzá imádkoztak, temetők, temetőkápolnák patrónusának választották. A legkedveltebb szentek közé sorolták, legendája írókat, költőket, festőket ihletett meg, például Dantét is az Isteni színjáték írása közben. Ezek után az ember hosszasan elgondolkodik azon, hogy a mi Janus Pannoniusunk római katolikus pap, sőt pécsi püspök létére hogyhogy nem ódzkodott papírra vetni a Lúciához címzett pajzán epigrammáit! A jeles humanista költő mentségére szolgáljon, hogy megnevezett szeretői között Laelia, Szilvia, Orsolya és Libera is szerepel…

„Ha Luca szorítja, Tamás tágítja”

No, de térjünk vissza a téli napfordulóhoz, ameddig – legalábbis a klézsei magyarok megfogalmazásában – „örökké kurtulnak a napok, akkor tér meg a Nap, Szent Luca napján”. A Maros megyei Pipén arról voltak meggyőződve, hogy ekkor megszűnnek az emberben a hosszas betegségek.

A moldvai Lészpeden úgy vélték, ha köd borítja be a tájat, halálos évnek nézünk elébe. A várható időjárást is igyekeztek megtudni, ezért Luca éjjelén egy bodzaágat vittek be a szobába, és ha reggelre kilevelezett, akkor könnyű télre számítottak; ellenkező esetben gyűjthették a fát a nehéz télre.

Számos helyen hagymakalendáriumot készítetek. „Tizenkét kovát, mindegyikbe tettek egy kis sót, s meg tudták mondani, hogy melyik hónap milyen, mert olyanok voltak, hogy a kovában tiszta víz lett a sóból, a másik meg száraz maradt” – mesélték Józseffalván.

Székelyföldön azt is megfigyelték, hogy a Luca-napi fagyot Tamás napjára vagy karácsonyra enyhébb idő követi. „Ha Luca szorítja, Tamás tágítja” – mondogatták például Korondon és Pálpatakán.

Általános szokás volt Luca napján cserépbe búzát ültetni, melynek karácsonyig történő növekedéséből következtetni lehetett a jövő évi termésre. Orbaiszéken úgy vélték, ha Luca napján szép idő van, az új évben is úgy marad.

Boszorkánynézés Luca-székről

Az egész magyar nyelvterületen szokás volt ezen a napon hozzákezdeni a Lucaszék elkészítéséhez, amivel általában karácsonyig kellett végezni úgy, hogy a mester minden nap dolgozott rajta, és készítéséről még a házbeliek sem tudtak. Az éjféli misén aztán erre ülve vagy ráállva meg lehetett látni a templomban a boszorkányokat, vagy legalábbis a gonosz lelkeket.

„Más korondi adat szerint a széket Luca napján elkészítették, és aznap vitték a templomba – írja Barabás László. – Székreállva látta meg a gazdája, ki a boszorkány, mert a boszorkány nem néz fel, csak a földet nézi. A parajdi lucaszéket előtte való nap készítették. Négylábú, hátas kicsi szék kellett legyen, bükkfadeszkából, és lovaglóülésben kellett ráülni. A régi hiedelem szerint Luca napján láthatták meg vele a boszorkányokat… az egyik parajdi adatközlő szerint a székről a jövendőbelijét láthatta meg a készítője.”

Fokhagymát az ajtókilincsre!

A boszorkányoktól nyilván féltek is, ezért Luca előestéjén bezárták az ajtókat, ablakokat, hogy ártó szándékkal be ne mehessenek, sőt

Máshol meg éppen maguk „boszorkánykodtak”, amikor megpiszkálták a tyúkok fenekét, hogy sok tojást tojjanak és jól kotoljanak, vagy disznóvágáskor megmaradt, abroncs közé szórt kásaszemekkel etették meg a tyúkokat. De Luca estéjén, az ő „segítségével” készítették az állatoknak gyógyfüvekből az orvosságot, vagy éjfélkor nyírfasöprűt kötöttek a kémény alá, és karácsonyig azzal söpörtek; a tálban jóslás céljából áztatott búzát pedig azért etették meg később az állatokkal, hogy ezáltal megelőzzék a tojás- és tejrontást. Ez utóbbi ellen például Bethlenszentmiklóson úgy védekeztek, hogy lestyánt kötöttek az istálló gerendájára.

Józseffalván arra is ügyeltek, hogy Luca napjától karácsonyig ne hívják a tyúkokat, mert akkor nem tojnak, Andrásfalván pedig „a hálót Luca napján megkezdik, és szenvedejig fejezik be, hogy sok halat fogjanak.”

– olvashatjuk Pozsony Ferencnél.

Babonásabb falvakban a nők Luca napján még a szomszédba sem mentek be, nehogy elvigyék a szerencsét. Ezzel szemben például Csíkszentmihályon az asszonyok éppen ezen a napon szánták rá magukat az úgynevezett „lucálásra”, amikor egyik szomszédot a másik után keresték fel, bepótolván az éves elmaradást – innen maradt fenn a jövő-menő fehérnépekre vonatkozó „lucakata” minősítés.

Lucázás Csíkszéken

Bár például a Mezőségen ez számított a határról való betakarodás utolsó napjának, a tulajdonképpeni tél kezdetének, amely elvileg március 1-jéig tartott, egyes helyeken bizonyos női munkákat (mosás, kenyérsütés, varrás, fonás stb.) nem végeztek ezen a napon, tüzet csak férfiak rakhattak. Általános volt az a hiedelem, hogy aki ezen a napon mos, az kővé válik.

A dunántúli legények közben kotyolni jártak, azaz láncos, csörgős bottal ütemesen földet verve termékenységet elősegítendő jókívánságokkal mondtak, amiért jutalmul almát, diót, pogácsát, a jobb házaknál szalonnát kaptak. Mifelénk lucáztak, alakoskodtak, azaz fehér lepelbe öltözve, arcukat belisztezve ijesztgettek, mint például Csíkrákoson és Csíkszentmártonban, vagy szalmával szórták körül a lányos házakat, és hajnalban megnézték, összeseperték-e? Ha nem, akkor az a lány lusta voltára utalt, és a vasárnapi táncban már nem is kérték fel.

Európa számos helyén meggyökerezett szokás szerint kultikus célzatú sütemény evésével is megünnepelték ezt a napot,

Csíkszentgyörgyön ezt nem bízták a véletlenre, inkább a maskarának öltözött legények Luca estéjén házról házra járva lisztet, tojást, zsírt, vajat, mákot kéregettek, s másnap ebből nagy vacsorát rendeztek.

Ez utóbbi kilétének megállapítására többféle módszert ismertek: diót tekertek rongyba, amit karácsonyig maguknál hordtak, szenteste a kapuban megették, és amilyen nevű fiatalember ment el elsőként előttük, olyan nevű férjre számíthattak. Vagy az alku nélkül megvett almát igyekeztek karácsonyig megenni, minden nap egyet harapva belőle, amikor is a csutkáját magukkal vitték az éjféli misére, és akivel először találkoztak, olyan nevű lett az uruk. Vagy az utcára dobták, és akit eltalált, az lett a lány vőlegénye. Csoda-e, ha szenteste házasulandó legények garmada ólálkodott a lányos házak körül!

Vadász József nyugalmazott tanárnak mesélte a múlt század ’70-es éveiben az akkor 69 éves, gyergyóditrói Csibi András: „Luca napján a lányok kimentek egy keresztúthoz, lenmagot hintettek el, s akivel álmukban azt kinyőtték, az lett a párjuk.”

Szőke József gyűjtéséből tudjuk, hogy a kászonimpéri lányok régen

Máshol tizenhárom egyforma cédulára felírtak egy-egy férfinevet, aztán galacsinba hajtogatták ezeket, és minden nap tűzbe hajítottak közülük egyet. Karácsonykor kibontották az utolsó cédulát, és… a többit már nem nehéz kikövetkeztetni. Akinek nem volt türelme karácsonyig várni, az derelyét vagy – mint például Szovátán – gombócot főzött ezen az estén, ezekbe rejtette el a férfineveket. Forró vízbe dobta, és amelyik elsőnek „felugrott”, abban volt a jövendőbeli keresztneve.

A végére még hagytunk egy, a régiektől ellesett tippet a férjez készülő lányok számára: ma fogjanak neki egy ostor fonásának, és a karácsonyi misén, istentiszteletkor azzal csapjanak a kiszemelt legény hátára. Ha nem is veszi el őket feleségül, nevük legalább kitörölhetetlenül az emlékezetébe vésődik…