A fertőzésen átesett ápolónő ugyanezt tenné ma is: végezné munkáját az intenzív osztályon

Annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal, hogy a családomat veszélynek teszem így ki. Akkor úgy beszeltük meg a férjemmel, hogy elmegyek párszor dolgozni, és meglátjuk, hogyan tovább. Április 10-én kezdtük, nyolc órában voltunk beosztva, de gyakorlatilag négy órát lehettünk a betegek között, teljes védőfelszerelésbe beöltözve, és négy óra után jöttem haza. De láttam, hogy ez nem lesz jó a családnak, ezért úgy döntöttünk, hogy a férjem a három gyerekkel elköltözik a szüleimhez erre az időre” – kezdi a történetét az ápolónő telefonos beszélgetésünk során.

Hasonlított a hűléshez, de mégis más

Ekkor kezdődött el az „igazi személyes harca”, hiszen nehéz volt a munkája amiatt is, hogy új emberekkel kellett dolgoznia, új volt az egész helyzet számára, és tele volt az osztály súlyos esetekkel, intubált betegekkel. „Sokat tanultam akkor, és örülök, hogy hozzájárultam pár ember jobbulásához, vagy utolsó napjaikban tudtam nekik valamit segíteni. Április végén az egyik kollégánál jelentkeztek tünetek: letesztelték, pozitív lett, másnap a közvetlen kollégáit is, és ők is pozitívak lettek néhányan. Április 26-án és a következő napokban pedig mindenkit leteszteltek az ATI-ről (intenzív terápia osztály), nekem az aznapi tesztem negatív volt, nem is éreztem tüneteket, de a többiek közül körülbelül húszan kórházba kerültek. Volt aki tünetmentes volt, másnál tünetek is jelentkeztek, de mindenkinek be kellett feküdnie, ha kijött a pozitív teszt.

és akkor felhívtam a DSP-t (közegészségügyi igazgatóság – szerk. megj.), hogy ismételjék meg a tesztet, nagyon nyitottak voltak. A teszteléses napokon kívül is bárkit leteszteltek, ha valaki jelezte, hogy tüneteket érez. Engem is ismét leteszteltek, pokoli volt az a nap. Gondoltam, hogy koronavírusos vagyok, bár hasonlított egy hűléshez, de mégis más volt. Este hívtak, hogy pozitív a teszteredményem, és kórházba kell mennem. Megfordult a fejemben az, hogy vajon haza jövök-e még, mert addig az ATI-n a Covid legdurvább részét láttam.

– jegyezte meg az ápolónő.

Élete legnehezebb időszakát élte át

Ezután összepakolt, mentőt hívott, és beszállították. A kórház gasztrológia részlegén kialakított kórtermek egyikébe fektették be. „Nagyon segítőkészek, kedvesek voltak, naponta mindenkinek oxigénszaturációt (a hemoglobin oxigénnel való telítettségének mértéke), vérnyomást, lázat mértek, röntgent, EKG-t készítettek, kétnaponta véranalízist csináltak, és soha nem jöttek be úgy a kórterembe, hogy ne kopogjanak. Nem csak azért, mert kollégák voltunk, hiszen más betegek is mesélték, hogy ugyanígy bántak velük is. Hálás vagyok ebből a szempontból. Vasárnapra a kollégáim közül a legjobb barátnőm is lebetegedett, és egy kórterembe kerültünk, ez jó volt, mert két nappal később jött, amikor én már jobban voltam, ő pedig rosszabbul, és így tudtuk egymást támogatni.

Ahogy bekerültem kezdték adni a kezelést, ami kissé megviselte a gyomromat, de nem volt vészes. Úgy álltam hozzá, hogy ott vagyok, rájuk bízom magam, mert amúgy sem éreztem jól magam. A hetedik nap újra teszteltek, nem voltam még jól, fájt egy kicsit a hátam is, még fáradékony voltam, pozitív is lett estére a tesztem. De nem szomorított el, mert tudtam, hogy nem tudok még így haza menni.

– meséli.

Mindegy is, nem ez a lényeg számomra, hanem az, hogy túl vagyunk rajta” – zárta le a történetét az ápolónő. A beszélgetésünk legvégén megjegyezte, soha nem élt át még ehhez fogható nehéz időszakot, de úgy érzi, nem véletlenül történnek a dolgok. Bízik abban, hogy Istennek valamilyen terve volt ezzel, és családja és a maga javára fogja ezt a tapasztalást is fordítani.