Vissza az ördög házába

A települést Lalish-nak hívják. Két patak folyik le a mellette álló két hegyről. A vizét szentnek tartják a helyi ördögimádók. Ez persze nézőpont kérdése. Ha őket kérdezzük, akkor könnyes szemmel néznek a szemedbe és elmondják, hogy

Ha ugyanazt, mondjuk egy vallásos szunnitától kérdezed, látod, hogy feláll a kezén a szőr, kirázza a hideg. Egy ismerősöm konkrétan rám írt a Facebookon, hogy lehetőleg tartózkodjak a jazidik (ez az a kurd törzs, ami a fényhozó angyalt imádja) meglátogatásától, mert

Valami hülyeséggel ütöttem el a dolgot, mondtam neki, hogy egyrészt már voltam a városban, másrészt meg nem hiszek az intézményesített ördögimádásban. Azzal mondjuk nem traktáltam, hogy

A jazidik persze csak a nagy világvallások hívei szerint imádják az ördögöt. A vallásuk egyébként egy ősi zoroasztriánus vallás, amely szerint Isten a teremtés után magára hagyta a világot és a fényhozó angyal jött el az emberekhez elhozni a fényt. A szimbólumaik a páva és a kígyó.

Nem nehéz megérteni, miért aposztrofálja őket mindenki ördögimádóknak. A kereszténységben, zsidóságban és az iszlámban a fényhozó angyal nem éppen az emberiség barátja. Önmagában ezzel nem lenne gond, ha egyébként a kasztrendszeren alapuló és a lélekvándorlásban is hívő vallásukat nem éppen az istenek és szörnyek földjén, a Közel-Keleten gyakorolnák.

A monoteista világvallások híveinek, így a zsidóknak, keresztényeknek a kegyes Korán biztosít bizonyos jogokat.

Az ördögimádókra azonban szabad volt a vásár. Ennek jegyében

Bár az Iszlám Állam éppen két napja vesztette el az utolsó területét is, még mindig egy város méretű menekülttábor áll Pesh Khabur mellett tele jazidikkal, akiknek a sorsa a mai napig bizonytalan. Rengeteg egyéb kérdés is felmerül. Például, hogy

Egy gyermekes, de férjezetlen asszony azonban szégyen ezen a vidéken. Van dolguk a jazidi vallási vezetőknek bőven.

Kocsival indultunk Erbilből öreg kommunista barátommal Kawa Kader Naderrel. 2014-ben ő köszöntött úgy hajnali kettőkor az erbili repülőtéren, amely inkább hasonlított egy erődítményre, hogy „az iraki kommunisták üdvözlik önt, Gazberri elvtárs”. A politikai nézeteink bár nem igazán egyeznek az öreg pesmergával, de jó barátok lettünk. Öt éve eszem a kenyerét a házában, ha Irakban vagyok, és még egy fillért sem fogadott el tőlem.

Reggel hétkor indultunk el a kurd autonómia fővárosából, hogy megnézzük mi újság a hatszázezer fős kisebbséggel, most hogy az Iszlám Állam elvesztette az utolsó területét is.

Zuhogott az eső. A folyók már kiléptek a medrükből, mert az országban idén tavasszal annyi eső esett, mint egy évben általában. Cuppogott a csizmám alatt a sár, ahogyan a kocsihoz sétáltam.

Az út az ördög városáig valamivel több mint két óráig tartott. Az eső akkor állt el, amikor feltűntek a M'zgat- és H'zarat-hegyek a hullámzó zöld földek fölötti ködben. Egy géppisztolyos pesmerga szólt, hogy

Hosszasan hámoztam le magamról a víztől feldagadt csizmámat. Kawát is megérintette a hely szentsége. Kivette az övéből a Makarovját és a kocsi kesztyűtartójába tette. Sóhajtott, ahogyan a zoknijával a tócsába lépett a kocsi mellett, majd arabul annyit mondott „na menjünk.”

Hosszas lépcső vezet a városba, amelyet egy libanoni sejk, bizonyos sejk Ádi alapított.

A látvány azonban így is olyan, mintha egy középkori városba érkeznénk. Gyerekek rohannak a sikátoros, kiskertes régi házak között, idős jazidi asszonyok veszik vissza a zoknijaikat a templom előtt, miután megcsókolják a templom oldalát díszítő fekete kígyót.

A főpapot keressük Baba Chawish-t. (ejtsd: Baba Csáuvis) Egyszer már ebédeltem a kétméteres szép szál emberrel. Reméltem, hogy most is szóba áll velem.

Fél órán keresztül mászkáltunk fel-és alá a városban, mire megtaláltuk. A főpap fehér turbánban és fehér ruhában volt. Hatalmas kezével intett, hogy üljünk le a nagyteremben a templom mögött. Kawával egy kanapén fogtuk közre. Habár tökéletesen ért arabul, csak a kurd dialektusban hajlandó válaszolni, így Kawa fordít.

„Most, hogy az Iszlám Állam elbukott, visszatérnek az elhurcolt jazidik?”
„Igen, minden héten térnek vissza emberek. A legtöbbjüket azonban megölte a da'ash.”
„Jelentős jazidi kolónia van már Európában, különösen Németországban. Ők haza fognak térni?”
„Nem. Nem biztonságos még. A semmire nem térhetnek vissza.”
„Akik hazajönnek Szíriából, azok visszamennek a falvaikba a Szindzsár-hegyen?”
„Nincsenek már falvaik a Szindzsár-hegyen. A menekülttáborba mennek Dahúkba.”
„Mikor térnek vissza az otthonaikba az emberek a menekülttáborból?”
„Nem tudom, senki sem tudja.”
„Kapnak valami támogatást a visszatelepedésre?”
„Csak a Barzani-kormányzat fizet valamennyit, illetve a németek. Ez azonban nagyon kevés, arra elég, hogy etessük az embereket.”
„Még mindig érvényben van az a vallási útmutatás, miszerint azok a nők, akiket teherbe ejtettek, illetve megerőszakoltak a dzsihadisták feloldozást nyernek itt?”
„Aki megfürdik a szent forrás vizében és hívja a fényhozó angyalt, annak minden bűne eltöröltetik.”
„És az így született gyerekek?”
„Azok is jazidik. Maga dohányzik?”
„Igen.”

A főpap felállt, kisétáltunk az udvarra. Egy aranyszínű cigarettatartót varázsolt elő a csuhájából. Valamilyen zöldes fűféléből cigarettát sodort, a kezembe adta, majd magának és készített egyet. Műanyagszéken ültünk a bágyadtan sütő napon és szívtuk a cigarettát. Először azt hittem, hogy egy rendes dzsointot kaptam, de akkor sem éreztem semmilyen bódulatot, amikor befejeztem a cigarettát.

Illetve dehogynem.

Nem volt konkrét elképzelésem, hogy mit szeretnék tőle, de ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy ha már itt vagyok, meghallgassam az ajánlatát.

Szóltam Kawának, hogy adjon egy órát még körülnézni, pont egy óra múlva találkozzunk a kocsi mellett. Az öreg bólintott, én pedig fogtam a fényképezőgépemet és meg sem álltam a templom kígyós kapujáig. Vigyázva, hogy ne lépjek rá a bejáratánál a kőre, már bent is voltam a szentélyben.

Nem a szentély érdekelt, itt jártam már korábban.

Ezek az alagutak a szentélyből indulnak és végig futnak az egész hegy alatt. Szerencsém volt, nem voltak vallásgyakorló jazidik az alagút bejáratánál, így lehajtott fejjel be tudtam mászni. Az alagút két irányba indult el, az egyikhez csak a fejemet kellett lehajtanom, a másiknál már ténylegesen kúszni kellett. Benéztem abba az alagútba, ahol kúszni kellett. Hangok szűrődtek ki. Fiatal jazidik álltak a szent forrás felett, a kezükkel mérték és itták a vizét. A másik irányban indultam el. Lehajtott fejjel haladtam előre, a telefonommal világítva. Az alagút egy idő után kiszélesedett, cserépkorsók sora állt a fal mellett, szemben a falon pedig koromnyomok. Innen egy újabb helyiség nyílt, itt egy medence állt, megfeketedett mészkőből. Olajmécsesek világították meg a benne csobogó, sötét vizet.

Jó háromnegyed órán keresztül bolyongtam a katakombákban, de az ördögöt nem találtam meg sehol. Végül egy jazidi férfi rám szólt, hogy

Visszakecmeregtem a szentélybe, ami előtt már Kawa várt rám.

„Láttál valamit?” – kérdezte.
„Csak sötétséget.”
„ Azért elégedett vagy?”
„Igen.”
„Menjünk, együnk egy kebabot.”

Lesétáltunk a kocsiig és magunkra rángattuk átázott lábbelijeinket. Dahúk felé mentünk, az autóút mellett megálltunk egy kurd étteremnél és ebédeltünk. A képeket nem töröltem ki.