Mócvidéki magyar örökség

Alsójára és Járavize Kalotaszeg délkeleti peremvidéke és egyben a Mócvidékről immár végérvényesen kiszoruló magyar nyelvterület határa is. Verespatakot leszámítva a többi mócvidéki városban – Topánfalván, Abrudbányán, Brádon, Aranyosbányán és Zalatnán – ma már mutatóban is alig akad magyar. Verespatak és Jára története annyiban közös, hogy jó száz évvel ezelőtt a magyarság részaránya az összlakosság fele volt, mára azonban az öt százalékot sem éri el.

Az „eredendő bűn”, az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc idején elharapódzott mészárlás nem csak a mócvidéki városokból űzte el a magyarságot, hanem a Mócvidék peremvidékéről is. Ilyen szempontból Alsójára szerencsés kivétel, hiszen a forradalom után itt még talpra tudott állni a magyarság: néhány jeles történelmi magyar családnak köszönhetően a román impériumváltás utáni évtizedekben is jelentős erőt képviselt.

Miközben Máté István református szórványlelkésszel araszolgatunk úttalan utakon Járavize felé – ahol parányi gyülekezete várja alkalmi istentiszteletre –, kiderül: az Alsójárával szomszédos községközpont, Járavize négy-öt magyarja Alsójárába jár istentiszteletre. A festői környezetben meghúzódó, erdőkitermelésből élő, 650 lelkes községközpontban mindig is kevés magyar élt, a harmincas évekbeli 40 magyarhoz képest azonban a mostani hat idős ember annyira kevés, hogy a lelki gondozásukat vállaló három felekezet, az unitárius, a római-katolikus és a református egyház lelkészei jó ideje már nem járnak ki a faluba. Ha időnként mégis ellátogat hozzájuk egy-egy lelkész, az ökumenizmus szellemében mind a négy-öt ember összegyűl közös imára és istentiszteletre valamelyikük lakásán.

„Nem tematizálom a szórványhelyzetet, mert amúgy is nyilvánvaló. Igehirdetéseimben, lelkészi munkámban nem szoktam erről szót ejteni, hogy ne keserítsem őket még inkább. Úgy próbálok velük beszélni, mintha minden rendben volna, pedig hát lelkünk mélyén mindannyian tudjuk, hogy itt már nincs folytatás” – magyarázza a Magyarlétáról beszolgáló lelkész. Szerinte azért is nehéz szórványlelkésznek lenni, mert nincs sikerélménye az embernek. Vigasztalásélményről lehet szó, amikor a hívekkel közösen tartják egymásban a lelket. Az állandó fogyással, az anyagi és lelki gondokkal való szembesülés visszahat a lelkészi munkára, Máté mégis úgy látja, hogy a nagy gyülekezetben való szolgálatához sokszor a szórványgyülekezetből gyűjti az erőt. „Egy aprócska gyülekezet, amely a vesztét érzi, minden egyházi alkalommal sokkal jobban él, mind a nagy gyülekezetek.”

A teljes riport az Erdélyi Napló augusztus 7-én megjelenő 31. lapszámában olvasható.