Magyar főváros Európa fővárosában

Nem túl távol az EP üvegpalotáitól, a l’Arbre Bénit utcában, a bérházak során áll egy nem túl kirívó, de mégis impozáns emeletes épület, melynek homlokzatán piros-fehér-zöld zászló lobog. A belga fővárosban talán nem is él és mozog olyan magyar ember, aki életében legalább egyszer ne lépte volna át a küszöbét. A Magyar Katolikus Misszió tulajdonában lévő Magyar Ház története közel hatvan évvel ezelőtt kezdődött, amikor az egyház képviselői egy gyülekező hely megvásárlása mellett döntöttek. Az évtizedek során az idős helyiek által, az egykori tulajdonosa neve alapján Saintenoy-házként is emlegetett, art nouveau stílusú műemléképület számos, Brüsszelbe menekült magyarnak nyújtott lelki és szellemi menedéket. A ház szerepe aligha csorbult a megváltozott világban, holott manapság a magyarok már nem mentsvárként tekintenek Belgiumra. Nem csak ünnepek, alkalmi összejövetelek és előadások helyszíneként szolgál; a szentmiséktől a cserkészprogramokig, a könyvtári óráktól a vásárokig, a koncertektől a gyermekprogramokig a Magyar Ház számos rendezvénynek ad helyet. „Nincs olyan nemzeti ünnep, amit méltó módon meg ne ülnénk. De az egyházi és világi ünnepekkor is benépesül a ház. Ugyanezt mondhatom el a jótékonysági ebédekről vagy a születésnapokról, különböző kulturális programokról vagy tematikus foglalkozásokról is” – sorolja elégtétellel Havas István lelkész, a katolikus misszió elnöke.

Virágzó és gyarapodó közösség

Jelenleg nincs pontos adat az unió fővárosában élő magyarok számáról. Bizonyos becslések szerint háromezer körül mozog a számuk, de van, aki ennél sokkal nagyobb számot emleget. Amit biztosan követni lehet, az a magyarok érkezésének hullámai. A mai nyolcvan és kilencven esztendő közöttiek rögtön a második világháború után tették meg a lépést, a mintegy tíz évvel fiatalabbak az ’56-os események következtében hagyták el szülőföldjüket. Aztán a rendszerváltásig inkább csak szállingóztak az újabb bevándorlók, majd ’90 és főként 2000 után ismét tömegesen kezdtek érkezni az anyaországbeliek, valamint annak határain túlra rekedtek. Ez a nemzedék már uniós polgárként, munkavállalási engedéllyel került a belga fővárosba. Közülük van, aki az Európai Parlamentben dolgozik, más valamelyik uniós háttérintézményben vagy bizottságban tevékenykedik. A Brüsszelbe kerültek közül nem csak az üvegpalotákban dolgozók számítanak hivatalnoknak; irodai munkát talált a világégés után érkezők valamint az ’56-osok zöme is, hisz a város, nagysága ellenére, sosem bővelkedett ipari létesítményekben. A keleti tömbből menekülő kétkezi munkások Belgium más vidékeire szorultak. „Itt egy nagyon jó szívű, befogadó népre találtunk, amely nem feledi, hogy Mária Terézia idejében közös országban éltünk és a mai napig is megbecsüli a magyarokat” – állítja Havas István. Ez nem olcsó udvariaskodás a piarista tanár részéről; több Brüsszelbe ragadt anyaországi és erdélyi magyar is hasonlóan vélekedik a belgákról – függetlenül attól, hogy azok flamand vagy vallon származásúak.

„A régi nemzedékek számára ez volt az egyetlen, közösségi, kulturális felhajtóerővel rendelkező találkozóhely” – idézi fel a ház egykori jelentőségét a lelkész, míg körbevezet a restaurálás alatt álló épületen. Mint mondja, az új generációk számos más helyen is meg tudják élni az összetartozás élményét. A legtöbb magyar fiatal valamelyik üvegpalotában dolgozik, számos vele egykorú és egy nyelvterületről érkezett kollégával. Aztán még ott van a magyar állam által fenntartott Balassi Intézet is, mely számos kulturális csemegével várja a látogatóit. „Ennek ellenére mi nem agonizálunk, sőt azt mondhatjuk, hogy virágzó, népes, sokgyerekes közösség vagyunk” – állítja büszkén a hét évvel ezelőtt Magyarországról Brüsszelbe helyezett pap. Havas Istvánnak csupán a tavaly huszonnégy elsőáldozója volt, ami egy olyan szám, amit egy színmagyar erdélyi vagy akár magyarországi kisebb település papja is megirigyelhet. A brüsszeli magyarok sorában szó sem lehet negatív szaporulatról; a lelkipásztor szerint „itt mindenki dolgozik és egészséges”. A mindössze szerencsét próbálni szándékozók közül, aki nem kap munkát, hazamegy vagy legalább is továbbáll. „Még az a nemzedék sem olvadt be, amely évtizedek óta Belgiumba menekült és egyáltalán nem őriz szép emlékeket Magyarországról” – mondja Havas István. Amikor Brüsszelbe helyezték, ő maga is meglepődött azon, hogy az évtizedek óta vegyes házasságban élők nagy többsége milyen jól és akcentus nélkül beszéli az anyanyelvét.

Visszajárók és nemkívánatos személyek

A Magyar Házban tartott vasárnapi miséket rendszeresen nyolcvanan-százan látogatják. A Szent István-napi rendezvényre – melyet a szabadságolások miatt szeptember elsején tartották – viszont a Sacré-Coeur bazilikára volt szükség, ahol Havas István mellett Dobai Sándor belgiumi főlelkész hirdette Isten igéjét. A lelki táplálékot a közös ebéd, majd a farkaslaki Tamási Áron Általános Iskola művészcsoportjának szereplése egészítette ki. Az EU-parlamenterek is látogatják a szertartásokat? – szögezzük a kérdést a Brüsszelben tevékenykedő atyának. „A baloldaliakon kívül szinte mindenki. De lehet, hogy az itt élő magyarok őket be se engednék a Magyar Házba” – jegyzi meg félreérthetetlen mosollyal az arcán Havas István. Mint mondja, Áder János három éven keresztül EP-képviselőként is rendszeresen látogatta a Magyar Ház rendezvényeit, államfőként is mindig felkeresi, amikor a belga fővárosban jár. Amikor tehette, szinte kötelező módon részt vett a vasárnapi szentmiséken. De el-eljár a katolikusokhoz a két erdélyi református lelkipásztor, az uniós parlamentben tevékenykedő Tőkés László és Sógor Csaba is. A házat vezető pap szerint nagyon jó az együttműködés a brüsszeli és az erdélyi magyarok között. „Mi is ott voltunk a román nagykövetség előtti utcai tüntetésen” – jegyzi meg a pap.

A szoros kapcsolatról tanúskodik a székely zászló vagy a falakról visszaköszönő fényképek némelyike. Egyik alatt A mi kis Rékánk feliraton akad meg a szemünk. Mint megtudjuk, a ránk tekintő székely ruhás lány, a küküllőszéplaki születésű Bartha Réka, aki évekkel ezelőtt előadott március 15-i szavalataival nem csak megkönnyeztette a hazájuktól távol élőket, de végleg belopta magát azok szívébe.

Ha az Unió szétesik, a ház akkor is megmarad

A ház gondnoka, Kvasznay Árpád most is szeretettel emlékszik vissza a kis erdélyi lányra, akinek életútját azóta is figyelemmel kíséri. A gondnok, aki egyben könyvtáros meg pénztáros is, „régi ’56-osnak” számít, akárcsak barátja, Kapcsándi Béla. Utóbbi Győrből menekült közel hat évtizeddel ezelőtt. Mint fejtegeti, huszonegy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rávegye magát szülőföldje meglátogatására. „Ha hiszi, ha nem, de nekem most sincs honvágyam. A kommunistáknak sikerült annyira megutáltatniuk Magyarországot, hogy egyáltalán ne kívánkozzak oda” – mondja az idősödő férfi. „Bajtársa” már gyakrabban ül autóba vagy repülőre, de mint hangsúlyozza, sokkal szívesebben látogat Erdélybe, mint Budapestre. „Nem is tudom összeszámolni, hányszor voltam ott, talán legalább húszszor, huszonötször. Szinte nincs olyan esztendő, amikor kihagynám a csíksomlyói búcsút” – meséli a magát Székelyföld szerelmesének való, 1960 óta Belgiumban élő, magyarországi származású férfi, aki erdélyi körútjai alkalmával, ha teheti, „a brüsszeli magyarok kis Rékáját” is felkeresi.

A Magyar Ház viszont nem csak ’56-osokról szól, állítja Orémusz József, aki maga is az októberi forradalom egyik résztvevője volt. És, hogy a Zircről kitelepedett férfinak mennyire igaza van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az Áder János által megnyitott hagyományos Magyar Bál, melyen minden nemzedék képviseltette magát. „Ha az Unió szétesik vagy átköltözteti központját egy más városba, netán más országba, a brüsszeli Magyar Ház akkor is megmarad!” – jelenti ki papi hittel a brüsszeli magyar testek és lelkek összefogója, Havas István.