A Union Hotel ablaka a Földközi-tengerre néz. Előtte terül el az alexandriai kornis ál bahr, magyarul a tengerparti út. Ez egy kétsávos, nagy forgalmú autóút. Olyan, mint egy ütőér, végig megy a városon. Mindig tele van.  A hoteltől jobbra található a Saad Zaghloul tér, a város főtere.  Itt áll a regényekből is ismert Cecil Hotel, de itt található a központi villamos-pályaudvar is, a Ramleh megálló.

Reggel hét óra van. Arra ébredek a hotelszobában, hogy rázkódnak az ablakok a keretben. Jó tíz perc telik el, mire felfogom, mi történik. A kornissal párhuzamos Talat Harb utcán elhalad az első villamos. Csenget is.

Felöltözöm, és kimegyek a hotelből, amely az épület negyedik emeletén kap helyet. Pár évtizeddel ezelőtt még polgári nagylakás lehetett, ma a kispénzű turisták, átutazók törzshelye. A lift, ami a földszintre visz legalább százéves. Öntöttvas keretben rohad a szépen faragott mahagónifa. Sír az acélkábel, ahogyan leereszti a fülkét.

Az utcán megcsap a Földközi-tenger sós szaga.

A Tugaréja (Kereskedelmi) kávéházba igyekszem, hogy ott reggelizzek, majd utána kimenjek a Qaitbay-erőd mellett működő hajóépítő családi vállalkozásokhoz.

A Tugaréja egyike Alexandria több száz korabeli kávéházainak, amely a mai napig üzemel.  „Trianon”, „Café de la Paix”, „La Poire” és még számtalan régi címer mutatja a hajdani metropolisz kávéházkultúráját a századfordulóról, ahogyan végig sétálok a kornison. 

Ellentétben azonban Budapesttel, ahol jelenleg a nagy múltú kávéházak üresen konganak, és elsősorban a turisták látogatják őket,

Csak a vendégek változtak meg az elmúlt ötven év során.

A XX. század közepéig ugyanis Alexandria ugyanúgy volt egyiptomi (arab), hogy egyben görög, francia és angol nagyváros is volt. A diaszpórában élő görögök és franciák mellett jelentős zsidó kisebbsége is volt az országnak, mely rányomta a bélyegét a városra. Európai épületekbe botlik az ember, bármerre is jár.

A kávéházak sem zártak be, hanem idomultak az elsősorban egyiptomi vásárlókhoz.

A Tugaréja kávéház két háztömb alsó szintjén kap helyet. Hatalmas terekről beszélünk. Az elnevezés is csalóka: ha hivatalosan akarom megnevezni a kávéházat, a tenger felőli oldalát hívják Tugaréjának, a déli oldalát Otonéjának. Négyszáz ember gond nélkül elfér bennük. A falakon régi, embernagyságú tükrök láthatók, finom por lepi őket. A plafonra szerelve óriási ventilátorok keverik a levegőt.

A sarki kifőzdében megállok és vásárolok két szendvicset, majd belépek a kávéházba és leülök az egyik székre. Egy hatvan felé járó idősebb férfi a pincér, mezítláb lép az asztalomhoz, és szó nélkül letesz elém egy pohár csapvizet.

Ezért szeretek a Közel-Keleten élni. Ezekért az apró gesztusokért.

Alexandriában kérdés nélkül hoz egy pohár vizet, megvárja, hogy befejezd az evést, és utána veszi fel a rendelést. Pénzért dolgoznak persze ők is. Ha valaki azonban beül egy kávéházba, nyilván inni is akar egy kávét vagy teát. Akkor minek siettetni? Hadd egyen nyugodtan a vendég. Úgyis fogyasztani fog.

A kávéház tele van férfiakkal. Halászok, kikötői munkások költik el reggelijüket.

Porceláncsészében és kis brokátalátéttel hozza ki a zaccos kávét. Jó kontrasztot ad a piszkos és meztelen lába, ahogyan leteszi elém.

Miután végzek a reggelivel, átvágok a kornison. Munkásokkal együtt préselődök be egy kisbuszba, ami a Qaitbay-erőd melletti halászhajó-kikötőhöz visz. Elindulunk. A mellettem ülő két férfi arról beszélget, hogy hová menjenek ki halászni, és hogy mennyire felment az ára a tengeri márnának.

A kisbusz egy mecset mellett áll meg, innen gyalog megyek. Az eltűnőben lévő egyiptomi hajóiparról akarok írni, arról, amely egykor a legnagyobb volt a Földközi-tengeren.

A hajóépítők tenger melletti placcaira kis sikátorokból lehet bejutni. Nehéz eltéveszteni őket.

Egy kis műhelyben egy hatvanas, ősz férfi ül. Rám mosolyog.

„Kishajót akar venni?” – kérdezi, szomorúan mosolyog, és a kezembe nyom egy kézzel faragott vitorlás hajót.

„A hajókészítésről akarok írni.”

„Minek? Sorra zárnak be a műhelyek.”

„Meg akarom fotózni a munkát, mielőtt végleg eltűnik ez a mesterség.”

„Igyunk egy teát.”

Hátramegy a műhely hátsó részébe. Látom, hogy egy megfeketedett teafőzőn felteszi a vizet, majd kis üvegpoharakba tölti és visszajön. Cigarettával kínál. Erős egyiptomi „Kilopatrát” szívunk, égeti a torkomat a füst.

„Tudja, egész életemben hajókat építettem. Az apám is ezzel foglalkozott, a nagyapám is. És nagy valószínűséggel a nagyapám apja is.

Egyiptomban nem terem meg ugyanis sem a fenyő vagy a vörös cédrus, amiből a hajók palánkjai készülnek, sem az eperfa vagy a mahagóni, amely a bordák alapja. Mindezt importálni kell.

A növekvő alapanyagárak pedig jelentősen dobják meg a hajók árát. Európai szemmel nézve persze így is nevetségesen olcsó egy itt készített bárka vagy jacht ára, de mivel a vásárlók elsősorban egyiptomiak az árak hozzájuk igazodnak. Az infláció pedig minden egyiptomit érint.

Ha ez pedig nem lenne elég, a kormányzat is olyan rendeletet hozott, amely vezetői igazolványhoz köti a hajóvásárlást. Ez tovább csökkentette a megrendelők körét.

Miután befejezzük a teát, az öreg feláll.

„Na jöjjön. Átmegyünk oda, ahol még készítenek hajókat.”

Nem megyünk messzire. Két utcával lejjebb már hallani a körfűrész, a kalapácsok hangját. Fiatal fiú szereli be egy jacht motorját, nyakig olajos az arca.  Egy egész család dolgozik egy hajó javításán. Az ácsok csiszolják a palánkokat, míg valaki a fémből készült propellerlapátokat hegeszti.

Hatalmas kiabálás kezdődik, amikor előveszem a fényképezőgépemet. A családfő kézzel-lábbal tiltakozik, hogy fotózzam a munkát. Ibrahim finoman magyaráz neki.

„És lehet, hogy majd a külföldiek is vennének hajót.”

Görcsbe szorul a gyomrom, mert, ha valamit megtanultam a lassan tizennégy éves tudósítói munkám során, hogy soha, semmilyen körülmények között ne ígérjek semmit a riportalanyaimnak, amiről nem tudom, hogy teljesíthető. Ibrahim szavai azonban varázsütésre változtatják meg a család viselkedését. A családfő, Szaid is hevesen ráz kezet velem, majd körbe vezet a szárazdokkon.

Elmondja, hogy a hajókat a középkor óta elterjedt úgynevezett karvelpalánkozás technikájával készítik, amikor is a palánkok egymás mellé fektetve kerülnek a hajó bordáira. Már a vikingek is ezt használták.

Egy műhelyben általában hat mesterember dolgozik. Ácsok, hajófestők, vízvezeték-szerelők, motorszerelők.

Jelenleg egy jachton dolgoznak, a felújítási időt hat hónapra számolják. „Persze, csak ha ki nem derül valamilyen rejtett hiba.” Lenyűgöző, visszafogott büszkeséggel mesélnek a hajóikról, a munkáról. Csak arra a kérdésemre, hogy van-e elég megrendelés komorulnak el. Mert megrendelés az nincs. Minden évben egyre kevesebb.

„Bárhol vidáman élnénk ebből a munkából” – mondja Szaid és széttárja a karjait. „A család egy részének halat kell árulnia egy kifőzdéből, hogy kijöjjünk.” Arról, hogy elköltözzenek, persze szó sem lehet. Egy alexandriai, mindig alexandriai marad.

Tíz év körüli gyerek érkezik be a dokkba, kezében két nagy műanyagzacskóval. Az ebédet hozza a munkásoknak. Ragaszkodnak hozzá, hogy velük ebédeljek. Egy félig kész hajó fedélzetén esszük az egészben átsült apró halat, a taméját (rántott egyiptomi lóbab) a férfiakkal.

„Ti, magyarok tengeri nép vagytok?” – kérdezi Szaid.

„Nem.”

„Nem baj, azért majd írd le, hogy nálunk lehet a legjobb hajókat megrendelni.”

Ebben maradunk.