Sokszínűségre épített Magyar Kultúra Napja

Halász Péter szerint a moldvai magyarok helyzete olyan, mint korábban volt, annyit változott csak, hogy most ha bántják őket jajgathatnak, és elmondhatják, mi a bajuk...

A HMKK pinceklubjában a Merre tekereggyünk immá...? című, a moldvai csángók életéhez kapcsolódó dokumentumfilmet vetítették, melyet Halász Péter néprajzkutató szerkesztett és ismertetett. A megyeháza galériájában a tavaly a húsvéti időszakban Nagyszebenben és a környező településein szervezett fotótábor válogatott anyagából nyílt kiállítás.

„A szórvánnyal fenntartott kapcsolatainkról szólt az idei Magyar Kultúra Napja, mert a moldvai magyarokkal és a dél-erdélyi szórványmagyarokkal többször is együttműködtünk. Azt akartuk érzékeltetni, hogy kisebbségként is sokfélék vagyunk, több közösséget megszólítva fel tudjuk hívni a figyelmet a magyar kultúra gazdagságára” – emelte ki honlapunknak Ferencz Angéla, a HMKK igazgatója.        

Változó moldvai csángó világ

Sokat változott a moldvai magyarok élete az utóbbi évtizedekben – derült ki Halász Péter dokumentumfilmjéből. Az eldugott magyar falvak nagycsaládjai eléggé szétszóródtak. Legtöbb fiatal külföldön próbál megélni, otthon, vagyis Klézsén, Külsőrekecsinben, Pusztinán stb. gyakorta csak az idősek maradtak.

„Nagyon sok minden változott a moldvai magyar falvakban, de hát nem várhatjuk el, hogy a csángók őrizzék meg a középkori értékrendet Európában, úgy, ahogy a magyarországiak és az erdélyiek sem óvják ezeket a hagyományokat tudatosan. A csángók a maguk tehetetlenségéből, a maguk nyomorúságából kifolyólag őrizték meg sokáig ezeket az állapotokat, de senki sem várhatja el tőlük, hogy most is szalmafedeles házakban éljenek, bocskorban járjanak, és étrendjükben a puliszka olyan fontos helyen szerepeljen, mint ahogyan történt ez még húsz-harminc éve. Ettől függetlenül az jó lenne, ha ráébrednének ezekre az értékekre, és valamilyen szinten múzeumokban, vagy az iskolai oktatásban megőriznék, de erre egyre kevesebb esélyt látni” – mondta honlapunknak a változások kapcsán Halász Péter. 

Amúgy a néprajzkutató pozitív irányú folyamatokat is említett, hogy több civil szervezet alakult, amely a moldvai magyarok érdekében lép fel, hogy fakultatívan lehet magyarul tanulni, és az anyanyelven való vallásgyakorlás terén szintén történtek előrelépések. Megjegyezte, hogy az utóbbi években a fiatalok egy része ismét otthon próbál boldogulni.

Összegzésként viszont úgy értékelte, hogy a moldvai magyarok helyzete egyelőre még nem lett rózsásabb: „A lényeg szerintem az, hogy most is annyira rossz a helyzetük, mint korábban volt, most is annyira bántják őket, csak most már jajgathatnak, és elmondhatják, mi a bajuk.” 

„Felfedező” fotográfusok

Oltszakadáton hagyományőrző magyar közösség él

Csodálatos élmény volt a 21. században Dél-Erdélyben magyarok után kutatni – osztotta meg tapasztalatait honlapunkkal Ádám Gyula fotóművész, a HMKK munkatársa, a Nagyszebenben és környékén tartott fotótábor vezetője.

„Nem azért mentünk oda, hogy művészfotókat készítsünk, a dokumentarista szemlélet, a társadalomábrázolás hajtott. A csapatban volt például Urbán Ádám Budapestről, akinek édesapja a magyar szociofotó egyik legkiemelkedőbb művelője volt a hatvanas években, vagy Veres Nándor fotóriporter (munkatársunk – a szerk.). Ott volt persze Erdély Bálint Előd, aki szintén kedveli ezt a műfajt, vagy Molnár Attila, aki teljesen a dokumentálásra szokott összpontosítani.” Az említetteken kívül Csíkszeredából még Márton Ildikó, Szentes Zágon és Szőcs Lehel vett részt a táborban.

A magyarokat felkutató út nagyon jól sikerült, például a tábor társszervezője, a Nagyszebenben működő Híd Egyesület számára új magyar családokat „fedeztek” fel Hégen. Továbbá az eddig esküvőket és eseményeket fotózó, Nagyszebenben élő Arany Ferenc és Pál Ákos fényképészeket sikerült „megfertőzni” a dokumentarista szemlélet és a szociofotó műfajával.

Az Ezer Székely Leány Napja tavalyi rendezvényén láthattuk az Oltszakadátból érkező magyar lányok nagyszerű, ki lehet mondani nyugodtan, muzeális értékű népviseleteit, őket is a fotótábor nyomán fedezték fel és hívták el a népünnepélyre. Meg is tudtuk a fotóstól, hogy a gyakorta még az 1800-as (!) években készült ruhadarabokat nagy becsben őrzik, de húsvétkor lencsevégre lehetett őket kapni népviseletben a helyi román kori templom társaságában. Nagyszerű élményt jelentett a fotósoknak visszautazni az időben, hisz Oltszakadáton nagyon élénken őrzik a hagyományt. Húsvétkor például a legények egymással karöltve minden lányhoz eljárnak locsolni. Ott még az a világ él, ahol maga a közösség szervez, nem kell bevonni, felkérni külső szakértőket – húzta alá Ádám Gyula. Pontosan ezért ők alkalmazkodtak az eseményekhez, történésekhez, és nincs semmi megjátszva. 

A tárlat tehát az oltszakadátiakkal kezdődik, őket láthatjuk a bejárat melletti falon helyet kapó képeken, ahogy a hosszú-fal mentén megyünk, úgy fogynak a magyarok – árulta el a kiállításrendezés koncepcióját a fotográfus. Oltszakadát után Vízakna és Bólya következik, majd a Nagyszeben környékén pásztorkodók. Végül a különböző mesterségeket űző romák, akik jól beszélnek magyarul. Ádám Gyula szerint olykor ebben a régióban nem is érdemes erős választóvonalakat húzni az egyes nemzetiségi közösségek, magyarok, románok, szászok és romák közé, mert sok a keveredés, egymásra hatás, összefonódás.