Játék a büntethetetlen fantázia bűnével

Amikor tudomására jutott, hogy Hozó Levente jégkorongozóval rendeznek közönségtalálkozót, ugyanis György Attila író, szerkesztőnek a sportolóval készített interjúja jelenik meg a decemberi lapszámban, úgy érezte, eljött a megfelelő pillanat, hogy az utóbbi években létrehozott alkotásainak egy részét a nyilvánosság elé tárja.

Részegh Botond Csíkszeredában született 1977-ben. 1996–2001 között a Bukaresti Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán végzett, ahol híres Mircia Dumitrescu grafikusművész volt a mestere. 2001–2002 között ugyancsak a bukaresti egyetem mesterképzőjén gyakornok majd 2004-től DLA (Doctor of Liberal Arts) hallgató a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, ahol témavezetője König Róbert.

Bukarestben, Bécsben, Budapesten is volt már egyéni kiállítása, de könyvillusztrációi által is hírnevet szerzett magának. „Nem vagyok olyan módon könyvillusztrátor, hogy ebből éljek, továbbá olyan illusztrációkat készítek, hogy ne csak az adott szövegkörnyezetben állják meg a helyüket, hanem önálló munkaként, alkotásként is értelmezhetőek legyenek. Úgy érzem, annak sok értelme nincs, hogy az alkotást valaminek alárendeljem” – emelte ki portálunknak.

Szóval nem torpan meg, él a művészet szabadságával, olykor a tabutémák álságosságát is számon kéri, mi sem igazolja jobban ezt, mint a Játék a büntethetetlen fantázia bűnével című sorozata, mely a szexualitás témáját dolgozza fel. „Húsz éve meg akartam rajzolni a szexualitást, a »szexust«. Az utóbbi időben úgy érzem, egyre jobban sikerül. Most ebből a sorozatomból láthatnak egy részletet, egy kamarakiállítást, mivel kisebb a kiállítófelület. Ezenkívül vannak olyan könyvek, írók, akik foglalkoztatnak (Dosztojevszkij, Rilke, Oscar Wilde, Georg Trakl). Az idén februárban kezdtem ezzel a tematikával dolgozni, melynek a Játék az elidőzéssel címet adtam, ebből a sorozatomból is láthatnak az érdeklődők egy munkát. Úgy öt éve minden munkám címe a játék szócskával kezdődik, mert szerintem minden csak egy játék. Az, hogy komoly vagy könnyedebb játék, az a helyzettől függő. A gyerek is önfeledten, boldogan játszik, de ha elveszed a játékát, akkor a játék egyből átcsap a legkomolyabb hisztériába, ellenségeskedésbe. Én is játszok, de komolyan veszem ezt a játékot.”

Részegh Botond felismeri a homo ludens, a játszó ember fontosságát. Huizinga könyvének megjelenése óta a játék, a szabad cselekvés fontosságára, lényegére nap mint nap rádöbbenünk. Csakhogy a modern világban leszűkült a játéktér, és jóformán igazán szabadon az ősösztöneikre hallgatva a képzőművészek és az írók, költők játszanak, de ez már nem az önfeledt gyermekjáték, hanem a haláli komoly, tudatos felnőtti vívódás. Erre a belül zajló csatára hívja fel a figyelmet Gaál József grafikus, festő is, aki a decemberi Székelyföld Műteremtés sorozatában Részegh Botond alkotásairól írt műkritikát:

„Újabb játék a megfeszített lélek tükrével, újabb vívódás, vallomás. Részegh Botond dionüszoszi alkat, munkái legalábbis ezen a póluson rezegnek. Ez nem csak az expresszív, indulati megnyilatkozást jelenti, hanem elmerülést a bizonytalan, homályos benső világban. Nem jelenti az egyensúly és a csiszoltság hiányát spontán rajzaival, de az érzések, az emóciók irányítják. Rajzsorozata most erotikus fantáziák, stilizált formákba rejtőzködve szemérmetlen vallomást tesz. Önterápiás út ez, mert az erotika nem lüktető testek összefonódása. A tökéletes nász hiánya, nem androgynként eggyé váló beteljesedés, hanem medúzaként lebegő áttetsző testek fantáziajátéka. Messze elkerülve a pátoszt, elkallódott csonka testek találkoznak húzva-vonva egymást. Inkább béklyóként elviselve, állandóan közeledve-távolodva. Elfojtás és ragaszkodás csapdái, a kapcsolatok tétova variációinak végtelene. Pszichologizáló megközelítésem elsősorban alkotáslélektani feltárás, de ennek része a sejthető trauma, amelytől szabadul, a rajzok által szabadulna az alkotó. A nemiség, a szexualitás önfeledt öröm, de inkább gyötrő konfliktus. A megemészthetetlen dolgok kirajzolása – analízis-sorozat a megnyugvásért. Ezért van a rezignáltabb stílus, az indulatos expresszív habitus helyett szimbolikus stilizáció minden figura. Mimika nélküli fejek, csonka, bábszerű testek, a nemiszervek kiemelésével inkább szenvtelenül bemutatja az együttlét variációit. A férfi szereplő sokszor megkettőződik – hasadás, vagy a harmadik zavaró megjelenése. Nem érezzük a »hárman az ágyban« önfeledt pajkosságát, inkább a rivális szellemképét.”