Hargita Megyei Képzőművészek Tárlata hatodszorra

Székedi Ferenc műkritikus és Botár László kurátor nyitották meg a tárlatot

A Hargita Megyei Kulturális Központ felhívására, mely nem tartalmazott semmiféle műfaji vagy tartalmi megkötöttséget, idén hatvan munkát küldtek be a Hargita megyében élő és alkotó vagy innen származó, de tudásukat-tehetségüket máshol kibontakoztató képzőművészek. A szakmai zsűri negyvennégy munkát válogatott be a tárlat anyagába, ezek közül 39 táblakép és 5 kisplasztika. Székedi Ferenc mindegyiket jellemezte tömören.

„Balázs Áron digitális fotókompoziciója nem csupán a számítógépes programokkal, hanem az olykor groteszk értelmezési lehetőségekkel is játszik. Bándi Károly színharmóniája, felület- és vonalkezelése olyan összhatást kelt, amely egyféle érzelmi portrét is körvonalaz. Bara Barnabás tökéletes pontossággal megmunkált fa idomai mintha nem csupán a geometria, hanem a szellem egyetemességét keresnék a felszín mindennapi zűrzavarában. Berze Imre tömör szobrászati megfogalmazásában jelképet ajánl a funkció mellett. Biró Gábor háttér-előtér ellentéten alapuló színkompozíciója a lét, az élet összegezésének nagy kérdéseit feszegeti. Borsos Gábor a kék hangulatvilágában és a különböző emberi világokat sejtető formákban mifelénk szokatlan módon, korántsem idillikusan viszonyul a szülőföldhöz. Botár László erőteljes gesztusfestészete nem csupán a dinamika, hanem az értelmezhetőség pluralitásának a jegyében született.

Csata Imre a színeken átszüremlő fényhatásokkal, dekorativitásával, derűs hangulatvilágával talál azonnali kapcsolatot a nézővel. Csillag István grafikai jegyei mintha olyan utazásra hívogatnának, ahol nem csupán a természetben, hanem a reneszánsz szellemében is találni biztos fogódzókat. Csillag Simon Repolski Imola finom színlírája a soha nem ismétlődő formák és vonalak töredezettségében akár valamiféle korszerű üvegfestészeti munka előtanulmánya is lehetne.

Elekes Gyula nyugodt, békés harmóniájú tűzzománca a maga álomszerűségében is azt az utolérhetetlen érzést fogalmazza meg, amely független időtől, helytől. Ercsei Ferenc kuszának tűnő, de mégis céltudatos vonalaival nem csupán jól ismert verset illusztrál, hanem a mögötte felderengő egyetemességet próbálja megragadni. Fazekas Csaba perlekedik, grafikai megfogalmazásban állítja fejtetőre a címben megfogalmazott, rendszerint ugyancsak kedélyesnek tartott fogalmat és helyette a mai világ ütközéseinek erőteljes drámaiságát sugallja. Ferenc Ernő lírai aktja mintha a szobrászat ősi parancsszavára utalna: a szobor valóban ott van a fában, csak le kell róla bontani a fölösleget. Fülöp József játékos, ugyancsak dekoratív kompozíciójában a jelek sokszínű világa mintha jónéhány számítógépes játék hátterére utalna és talán ez is magyarázza azonnali vonzerejét.

Horváth Levente a maga két-színűségében és részleges elvontságában egy olyan történetet fogalmaz meg, amelyre nem csupán a természetvédők figyelhetnek. Jakab András drámai kompozíciójában valamiféle olyan agresszív, ijesztő, zsarnoki jelenségekre figyelmeztet, amelyeknek társadalmi szinten sem egyszerű ellenállni. János Erika világa mindennek éppen az ellenkezője: a maga kimunkáltságában mintha nem csupán a sejtek útját, hanem akár ókori jelrendszereket térképezne fel.

Kasza Imre erőteljes vonalai, a maguk harsányságában is harmonikus színei jól találnak a már-már biblikus hangvételű, szülőföld-szimbólumrendszerhez. Kelemen Örs Csongor űr-portréjára pillantva, alighanem senki nem tud szabadulni a szakirodalomban csak ET-nek nevezett lények sejtelmes világától. Köllő Sándor jól ismert grafikai jelekkel próbálja megosztani a tekintetet az Európának sugallt felületen, mindazon hatások között, amelyek ott kavarognak a hétköznapjainkban.

Kovács Ildikó Mária áttűnéses, látomásos kompozíciója nem egyetlen színtéren, hanem több összefüggésben is keresi a mélységeket. Kövecsi Kovács Imre geometrikus bronzelemekkel foglalja formába az élet lényegét és mintha maga a patina is az időtlenséget sugallná. Kristó Róbert realista munkája arra utal: a grafika klasszikus hagyományai még mindig biztos pontot jelenthetnek a huszonegyedik század kavargó életérzéseiben. Kubanek László viszont éppen ellenkezőképpen vélekedik: világtól elszigetelt gondolkodója önmagát igyekszik megvédeni mindattól, ami körülötte történik.

Lestyán Csaba rendkívül finoman megmunkált grafikáján olyan apró jeleket helyez el, amelyek megtörik az elsődleges látványt, a hétköznapi logikát és a többlet jelentéseknek metafizikai súlyuk van. Major Barna impresszionisztikus színhatásai, színfoltjai a maguk jól kiegyensúlyozott együttélésében egy évszak lényegét tömörítik.

Márton Árpád viszont a viharra bármikor kész természet  és az emberét óvó föld egyetemességében a lét időktől független, alapvető kérdéseit feszegeti. Nincs olyan néző, aki Mezey Ildikó cím nélküli alkotására figyelve ne vidulna fel: igen, gyermekkorban, a Kis Herceg-korban ilyen könnyedén, ilyen játékosan még minden lehetséges.

Nagy Ödön sötét tónusú képén, az expresszíven, amolyan ellenpontonként felbukkanó színek is erősítik a jelképszerűséget. Nagy Szidónia Éva azzal tetőzi meg az op-art hatást, hogy maga próbálja meg kivezetni a nézőt a végtelenül ismétlődő szín és formarendszerből. Orbán Endre számára a természet megújulása a lényeges elemeinek színben és formában, arányaiban találó egymás mellé helyezését  jelenti.

Ráduly Piroska pasztellje, szokatlanabb színhatásokkal és többször használt jelképekkel fogalmazza meg a szülőföld üzenetét. Rangyák József a ritmus, a lendület lényegét ragadja meg tudatosan leegyszerűsített színkombinációval és kihangsúlyozott vonalvezetéssel. Sebestyén Róbert hegesztett vas szoboralakzatán nem csupán a felhasznált elemeknek, hanem a jól látható hegesztési pontoknak is megvan a maguk értelmezési lehetősége. Siklódy Ferenc minden részletében, aprólékos pontossággal kidolgozott grafikája az arcnélküliségben is megtalálja azt, amiről oly sokat beszélünk: jelenlegi világunk elmossa, elszürkíti az egyéniséget.

Szabó Árpád álomvilágra emlékeztető hátterén áthintázó kisfiú, mintha az eltűnt időt szeretné megragadni és mindannyian tudjuk, hogy már sikertelenül. Tar Lóránd a természet két alapszínében találja meg az okot a derűlátásra, Török Erzsébet finom színhatású, lírai textíliája újból bizonyítja: szerzője ismeri nem csupán az anyag, hanem az emberi lélek sok-sok rezdülését. Török Ferenc több áttételes rendszerben fogalmazza meg a ki tudja, milyen erők által fojtogatott egyéni emberi élet segélykérését.

Vass Mária Magdolna tiszta, lélektől sugárzó textíliája azt üzeni, hogy az örök témát mindig érdemes újrafogalmazni. Váncsa Mónika többszíntű, többsíkú és remek színhatású, hangulatos  munkájában más jelentések is társíthatók a madárvonuláshoz. Xantus Géza freskószerű alakábrázolásai és színhatásai a történelemben fogant egyetemesség mellett tesznek hitet, Zsigmond Márton pedig a monumentalitás érzésével közelíti meg azt a tájat, amelynek sok-sok apró részletét egyénfüggően ismerjük.

Negyvennégy alkotás, amelyek azt igazolják: a megye képzőművészei a kül- és az emberi világra, a szakma változásaira nyitottan járják a maguk korántsem egyszerű, alkotói útját, amelynek eredményeit lesz még alkalmunk számbavenni.”