Sok éven keresztül gitártanár volt a csíkszeredai Népművészeti Iskolában, valamint különböző együttesekben basszusgitározott. Éveken keresztül tervezte, hogy kimegy külföldre zenélni, végül lemondott róla. És akkor jött a lehetőség: Dósa László három éve egy hajón zenél, és azóta, mondhatni, körbejárta a világot.
2011. január 16., 18:012011. január 16., 18:01
2011. január 16., 18:362011. január 16., 18:36
– Hogyan került hajóra muzsikálni?
– Egy volt kollégám, Szabó Zsolt, akivel régebb itthon dzsessz-zenével kísérleteztünk, 2005-ben egy bukaresti együttesbe, onnan pedig egy Princess Danae nevű hajóra került. Egyik kollégájuk, aki már tíz éve ott muzsikált a hajón, megunta, és akkor kérdezte Zsolt, nem érdekelne-e egy ilyen hajós muzsikálás. Mondtam, hogy rövidebb távra igen. És így egy szaxofonos helyett felvettek engem basszusgitárosnak.
– Milyen követelményeknek kellett eleget tegyen?
– Mielőtt kimentem volna, hat hónappal előtte ideadták a repertoárt, amely közel 500 dalból állt, le is voltak kottázva, és a hangzóanyag is megvolt. Ezeket lassan be kellett vágjam. Aztán amikor elkezdtem a hajón muzsikálni, mire a kottában megtaláltam a dalt, amit éppen játszottunk, addig az lecsengett. Elég nehéz volt a beindulás, két-három hónap kellett, amíg megszoktam a repertoárt, annak ellenére, hogy itthon bütyköltem vele.
– És nem is volt kezdő....
– Nem voltam kezdő, de sok olyan ismeretlen dallamot játszottunk, francia, olasz, spanyol dalokat, amiket nem is hallottam, régi nóták, argentin tangók... Szóval, nehéz volt ennyi régi-új számot játszani, de most már odakerültem, hogy csak néha nyitom ki a kottás füzetet.
– Próbálkozott még külföldre menni zenélni?
– Annak idején, amikor még Tódor Sanyi barátom élt, az volt a tervünk, hogy keresünk külföldön egy kocsmát, ahol zenélni fogunk. Ő egyszer mondta, hogy valaki alkalmazna Norvégiában, végül hosszas huzavona után nem lett belőle semmi. Akkor le is mondtam arról, hogy külföldre menjek muzsikálni, itthon egy-egy bankettet, lagzit bevállaltam, de azzal annyi. Így mikor Zsolt szólt erről a lehetőségről, nem is hittem, hogy lesz még belőle valami. Nagyon meglepődtem, amikor hívott, hogy decembertől mehetek.
– Hogyan lehet kijutni egy hajóra dolgozni?
– Nekem szerencsém volt, mert nem ügynökön keresztül jutottam ki. Sok Konstanca környéki pincér és recepciós van a hajókon, ők mesélték, hogy ahhoz, hogy kikerüljél, egy ügynöknek sokszor még ezer eurót is kell adni, három hónapi fizetésük ment arra, hogy kijussanak. Aztán nem tudom, hogy ez mennyire van hivatalosan megoldva. És nem biztos, hogy pont azt a munkát biztosítják, amire téged felvettek. És egy pincérnek kötelező tudni az angol, francia nyelvet.
– Ön beszél valamilyen nyelven?
– Én most már odajutottam, hogy három év után tökéletesen tudok franciául mosolyogni. Persze, ha nagyon muszáj, megértem, amit mondanak. Bár a mi esetünk más, ha pincér lettem volna, egy fél nap múlva hazakerülök. Jártam úgy még az első hónapban, hogy ebédeltem, odaült két néni az asztalhoz, mondtak nekem mindenfélét, én bólogattam, hogy Oui, oui, csak akkor volt a baj, amikor kérdeztek valamit, mert nem értettem.
– Milyen időközönként tud hazajönni?
– 2008–2009-ben még úgy volt, hogy kétszer-háromszor haza tudtunk jönni pár hétre, de úgy látszik, a gazdasági krízis a céget is megviselte, és nem mindegy, hogy egy évben háromszor fizetnek repülőjegyet vagy egyszer. Most már úgy oldják meg, hogy egy évben egyszer van szabadságunk, novembertől december végéig vagy január elejéig.
– Mit kell tudni a „hajójáról”?
– A hajó tulajdonosa görög nemzetiségű, öt hajója van. Ez a tulaj kiadja egy portugál cégnek, a portugálok pedig legtöbbször francia cégeknek adják tovább. Ez a Danae egy nagyobb kategóriájú hajó, 1000 férőhelyes. Többnyire francia kirándulóközönséget hurcol, és mi nekik „suppogtatunk”, 65–75 éves „tiniknek” muzsikálunk.
– Milyen a hajós zenész-élet?
– A szobánk nagyon kicsi, olyan, mint egy egérlyuk, emeletes ágy, szekrény, asztal, sajnos, ablak nincs rajta, de nem is tartózkodunk ott sokat. A kollégámnak ez volt az első sokk, mert ő úgy képzelte, hogy olyan szobánk lesz, mint a vendégeknek, fényes, nagy ablakos. Én is ugyanígy jártam, mikor megérkeztem, mondtam is, ez jól kezdődik, de hát minket nem azért fizetnek, hogy nagyon jól érezzük magunkat. De így is jó, meg lehet szokni.
Vannak klubhelyiségek a személyzetnek, játékterem, pingpongasztal, sakkozni is szoktunk, kártyázunk, hogy teljen az idő. Akár fel is mehetünk a fedélzetre napozni, ha nem köt ki a hajó. Van úszómedence is, de ott csak a vendégek fürödhetnek. Ahhoz képest, hogy a pincérek mennyit dolgoznak, mi zenészek vagyunk a legszerencsésebb helyzetben, nem túl sok munkáért elég jól vagyunk fizetve. Egy pincér rengeteget dolgozik, reggel fél hatkor már terítenek, és sokszor éjjel tizenkettőkor még felszolgálnak valamiket, nagyon kevés szabadidejük van. Ha pincér lettem volna, egy fél napig sem maradtam volna.
A szállás, kaja ingyen van, napi ötször van lehetőség enni, de kétszer-háromszor bőven elég. Mindenfélét lehet enni, igaz, nem az itthoni ízek… Mikor hazakerülök, az első dolog, hogy mondom a feleségemnek: a disznóhúsról nem levágni a kövérséget, mert azt szeretem. A hajón erre vigyáznak, ott kövér húst nem adnak, rengeteg halat eszünk, rákaptam a tengeri kütyükre, bár az elején húztam az orromat, de eléggé jó ízeket össze lehet hozni.
Napközben egyenruhánk van, kék nadrág, STAFF feliratú ing, ha kimegyünk, akkor a mi ruháinkat vehetjük fel, de este mindig be kell öltözni, kosztüm, picusnyakkendő, mindig nagy ceremónia az öltözködés, amitől merülök le, fehér nadrág, intelligens nadrág, csomó ing. Ha hazajövök, egy inget sem veszek fel, pólóban s pizsamában ledarálom itthon az életemet.
– Hogyan működik a zenekaruk?
– Mi négyen vagyunk, a gitáros és a dobos, ők már 11 éve zenélnek hajón, illetve a billentyűs és én, akik három éve kerültünk oda. Nem vagyunk túlstrapálva, mint minden bandában, itt is vannak néha feszültségek, de meg tudjuk oldani. Nincs nagyon lehetőség gyakorolni. Például, ha új számokat akarunk gyakorolni, azt úgy oldjuk meg, hogy mindenikünknek van laptopja, fülhallgató, mindenki kiszedi a részét, s ha este a vendégek hamarabb elmennek, akkor úgy halkan átnézzük, kijavítjuk a hibákat, s másnap már húzzuk.
Ritkán van úgy, hogy németek jönnek vagy angolok, akkor teljesen ki kell cserélni a repertoárt. Mondjuk, az angol jobban megy, de azért át kell nézni így is, úgy is, hogy nehogy saját szerzeménnyel álljunk elő egy ismert angol sláger esetében. Ha véget ér egy kéthetes kirándulás, fent a recepciónál adnak a kirándulóknak egy kérdőívet, hogy milyen volt a felszolgálás vagy tetszett-e a zene, és ők leírják a véleményüket, valamint jegyeket adnak. Eddig elég jó eredményeket értünk el, még nem pakoltak haza.
– Naponta hány órát zenélnek?
– Nincs szabadnapunk, mindennap zenélünk. De nem sokat, napi három, három és fél órát, ezt is szünetekkel: este háromnegyed héttől negyed nyolcig, akkor negyed nyolctól egy órás, másfél órás más előadás van, táncosok vagy valami kabaré, vagy énekest hívnak meg. Miután ez lejár, muzsikálunk egy fél órát, utána megint jön valamilyen előadás, azalatt mi vacsorázunk, és aztán még fél tizenegytől tizenkettőig húzzuk. Délelőtt akkor muzsikálunk egy-egy órácskát, ha öt-hat napos vízi úton vagyunk.
– Merre járt a három év alatt?
– Az első túránkon 2007 decemberétől 2008 áprilisáig Dél-Amerikát kerültük meg, áprilisban pedig a Földközi-tenger körüli országokat jártuk végig többször is, július–augusztusban általában felmegy a hajó északra, Grönland, Izland, Finnország, akkor megint szeptember–októberben vissza a Földközi-tengerre és ott kerülgeti az országokat. 2009-ben az afrikai túrával kezdtünk. Idén januárban Marseille-ből indulunk, lemegyünk Brazíliáig, ez körülbelül két hetes túra, itt cserélődnek a kirándulók, innen az Amazonasba megyünk, onnan fel a Karib-szigetekig, Kuba, aztán le Közép-Amerika, Mexikó, majd vissza az Egyesült Államokba, majd május elején ismét Marseille-be. Itt persze nem fejeződik be, ez csak az amerikai körút, aztán majd a Földközi-tenger országait, észak-dél mindenfelé…
– Járt-e olyan helyen, ahová régebb el szeretett volna jutni?
– Igen, Sydney-ben szerettem volna megnézni az Operaházat, és el is jutottam oda.
– Elmesélné néhány élményét az elmúlt három évből?
– A tavaly februárban Tahitin jártunk, és Chilében földrengés volt. Eredetileg úgy volt, hogy a hajó ott három napig ki lesz kötve, és sokan ki is mennek ilyenkor éjszaka a partra. Mikor mentünk éjjel lefeküdni, mondom, itt valami nincs rendben, mert a hajó távolodott a parttól. Kiderült, hogy cunamiveszélyt jeleztek, és ilyenkor a hajó távolabb kell álljon a kikötőtől. Végül is nem érintette a hullám a szigeteket, de azért pánikoltunk egy kicsit, hogy vajon felborulunk és itt abbahagyjuk a pályafutást.
Jártam úgy, hogy olyan helyen fürödtem, ahol nagyon kevesen voltak, néztem is, hogy milyen jó. Aztán mondták, hogy nem szabadott volna, mert cápák vannak ott. Megúsztam, a lábam még megvan.
Afrikában szafarira vittek a zsiráfok, zebrák közé, meg volt szabva, hogy hol lehet kiszállni, ott kellett teázni, kávézni kötelezően, gondolom, így a sofőrnek is a gázsija kijött.
India tetszett még, nagyon furcsa, huncut világ. A kikötőben a rendőr mellett kínálták a hasist. Ott többnyire mindig kéregetnek, szednek szét. Ott használják idegenvezetésre a tuk-tuknak nevezett kicsi háromkerekű motorbiciklit. Mondta az egyik sofőr, hogy egy dollárért elvisz mindenhova. Bele is estem a csapdába, felültem, mentünk, s azt mondja, hogy ennél az üzletnél álljunk meg, mert az egyik ismerősének a férjéé, és nézzük meg. Hiába mondtam, hogy engem csak a város érdekel, de nézzük meg… Aztán rájöttem, hogy ők valamiféle bónuszt kaptak ezért, vagy benzint, szóval, jól meghordozott, aztán amikor két óra múlva visszaértünk a kikötőbe, azt mondja, hogy 25 dollárt kér. Végül adtam neki 10 dollárt.
– Meddig szándékszik ezt folytatni?
– Amikor jövünk el, akkor elénk teszik a másik szerződést, és ha érdekel, akkor aláírjuk. Tavaly novemberben aláírtuk az idei szerződést, ami megint november elejéig szól. A hajó 1955-ben volt készítve Dublinban, ugyanott, ahol a Titanicot készítették, ha nem lyukad ki, és nem kell az asszony a tenger alatt a pénzzel teli piros bőröndöt elővájja, akkor még egy-két évet mindenképp ledarálok, s ha véletlenül elsüllyed, és olyan szerencsém van, hogy a mentőcsónakot le tudják ereszteni, akkor hazajövök.
– Honvágya van?
– Igen, honvágy az van. Ameddig itthon voltam, arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne egy hajón muzsikálni és világot látni, mikor ott vagyunk, arról álmodozom, milyen jó lenne a Hargitán flekkent sütni, sörözni. Régen még Magyarországra is csak ritkán jutottam ki, most aztán bepótoltam… Örvendek, ha itthon lehetek, Csíkszereda–Hargita a kedvenc útvonalam. Igaz, egy csomó szép helyen jártam, de jól fog ez a két hónapi itthonlét. Hogy hamar ne költsem el a pénzemet hülyeségekre, vettem egy hétvégi házat a Hargitán. Így legalább látok is valamit belőle, ha hazaérek még valaha.
– Már csak a húst kell megvenni…
– … és a kövérséget nem levágni róla.
Beszélgetésünk végén megérkezett Erzsébet is, László felesége. „Mondtam az asszonynak, ha a hajó elsüllyed, a pénz az ágyam alatt levő kicsi piros bőröndben van, aztán keresse meg”. „Ugyan, ne mondj ilyeneket” – méltatlankodik Erzsébet, majd nevetve hozzáteszi: „de azért a kulcsot hagyd itthon, mert mindig elviszed magaddal!”
Nagy a mozgás a csíkszeredai választókörzeteknél, sor azonban a déli órákig nem alakult ki. Sokan a magyar kisebbség érdekeit vették figyelembe a döntésnél.
Egyetlen orvosság létezik a szélsőjobboldal előretörése ellen, éspedig az, ha elmegy a magyarság szavazni annak jelöltje ellen. Korodi Attila, Csíkszereda polgármestere kampányzáró beszélgetésre hívta csütörtökön a sajtó képviselőit.
Évek óta terítéken van Csíkszeredában a parkolóház-építés ügye. Most a város egy megvalósíthatósági tanulmány elkészíttetését tervezi, hogy kiderüljön, lehet-e saját beruházásként létrehozni és működtetni egy ilyen létesítményt.
Pünkösd előtt, június 2–6. közötti fognak dolgozni a Hargita megyei Lóvész és Gyimesfelsőlok megállók közötti vasúti szakaszon, és a munkálatok miatt Csíkszeredát is érintő vonatjáratok menetrendje fog módosulni.
Szabó János festőművész munkáit állítják ki szülővárosában, Csíkszeredában, a Lázár-házban május 15-én, csütörtökön.
Divat és változás címmel nyílik kiállítás szerdán Csíkszeredában, a Mikó-várban, a tárlat a Kiscelli Múzeum közreműködésével jön létre.
Állás- és pályabörze, szakmai tanácsadás, kerekasztal-beszélgetés – egynapos pályaválasztási börzét szervez május 23-án Csíkszeredában a Hargita Megyei Munkaerő-elhelyező és Szakképző Ügynökség, valamint Hargita Megye Fejlesztési Ügynöksége.
A munkát befejezték, most a beüzemeléshez szükséges engedélyeztetés zajlik a Gyimesközéplokon és Gyimesfelsőlokon épült víz- és szennyvízhálózatok esetében. A működtetést szeretnék a több község által létrehozandó cégre bízni, de vannak kérdőjelek.
Noha a várakozással ellentétben nem volt akkora igény a lakótelepi kerékpártárolókra Csíkszeredában, hogy a helyek beteljenek, a városvezetés elégedett ezek működésével. Mivel más lakóövezetekből is igényelték, újabb tárolókat fognak telepíteni.
Borbáth Erzsébet több mint három évtizeden át alakította a gyerekek életét és a közösséget, amelyhez tartozott. Neve összefonódik a csíkszeredai József Attila-iskola alapításával, valamint a moldvai csángó gyermekek csíkszeredai magyar nyelvű oktatásával.
szóljon hozzá!