Mintha varázslat történne

Belloni, azaz Ledniczky Béla több mint húsz éve foglalkozik hivatásszerűen bűvészkedéssel. Az idén 65 éves Belloni gyermekkora óta vonzódott a bűvészethez, aztán előbb hobbiból, majd egyre komolyabban kezdett vele foglalkozni. „Játékként kezdődött tulajdonképpen. Amikor a fiam 12 éves volt, Budapesten felfedeztünk egy bűvészkellékeket árusító szaküzletet, és játékok helyett kezdtem neki vásárolni ott ezt-azt. Nagyon élvezte a fiam is és én is. Aztán ahogy telt az idő, egyre bonyolultabb dolgokat kezdtünk ott vásárolni, majd elkerültünk egy bűvészhez, Sugár Péterhez, és tőle vettünk órákat. Fejlesztettem, tanultam folyamatosan. A fiam nem érzett akkora vonzalmat iránta, mint én. Gyermekkorom óta nagyon érdekelt és foglalkoztatott a bűvészet, csak nem tudtam közeli kapcsolatba kerülni szakemberekkel, akiktől tanulhattam volna valamit, mert Erdélyben nagyon kevés az ilyen szakember, és nehéz a közelükbe férkőzni. És persze az ilyesmi nagyon sokba kerül, nem adják ingyen a tudást. A tanítás és a kellékek egyaránt nagyon sok pénzbe kerülnek, a titkot vásárolod meg tulajdonképpen” – avatott be Belloni.   

A kolozsvári bűvész grafika és festészet szakon végzett, és sokáig reklámgrafikusként dolgozott, egy ideig Magyarországon élt, ahol régi bútorokat és festményeket restaurált. Az így keresett pénz egy részét a bűvészetre fordította: órákat vett, tanult és kellékeket vásárolt. „A Fészek klubban minden kedden összegyűltek a bűvészek, Magyarországon nagyobb a hagyománya ennek. Kellékeket hoztak be, megbeszélték, csereberéltek, titkokat lehetett megvásárolni. Én nagyon sok bűvészkelléket saját magam készítek el, mert ehhez több szakmai ismeret kell társuljon. Miután az ember tudja a titkát, nagy precizitással kell elkészíteni a kelléket.” Elmondása szerint a bűvészek nem szívesen adják ki a titkaikat, már csak azért sem, mert pénzbe kerül. És bár ma már az interneten rengeteg titkot elárulnak, attól még nagyon hosszú az út, hogy a trükköket be is tudja mutatni valaki. Sok munka van mögötte. „Ahol csak látják, nagyon élvezik. Viszont nem mindenki bízik benne. Ez amiatt van, mert sok úgynevezett bűvész nagyon gyenge műsort csinál, vagy éppen nem az adott korosztálynak megfelelőt – óvodások előtt nyel kardot –, és ezek rontják a szakma hírnevét. A bűvészet is egy tudomány. Itt is felfedezés és találmány van, mint bármilyen más szakmában. Ezt kevés ember tudja.”

A kincses város közismert illuzionistája számos színházi előadásban is közreműködött. A különböző kellékeket maga találta ki és készítette el nagy gonddal. Ilyen volt a Leander és Lenszirom című előadás is (rendezte Czeizel Gábor), ahol egy olyan, Belloni által kitalált kardot használtak, amely elhajlott és kiegyenesedett, vagy Shakespeare Troillus és Cressida című előadása (rendezte Tompa Gábor), ahol egy harci jelenethez tervezett „trükkös” nyílvesszőket. Szerepelt már előadásban Belloni által készített lebegő kotta, valamint magától író toll is, amely egy fontos szerződést írt alá.
Szájtátva nézték már produkcióit Izraelben, Németországban, Ausztriában, Japánban, Magyarországon és hazai színpadokon. És hogy mitől hiteles egy bűvész? Ha olyan szinten tudja ezeknek a csodáknak tűnő dolgokat bemutatni, hogy az emberek el is higgyék, hogy ott egy csoda történt – válaszolta. „Itt nem szabad tévedni. Ha hibázok, akkor le vagyok égve, nagyon precíznek kell lenni, minden mozdulat ki van dolgozva, semmi nem történik véletlenül, bár természetesnek kell tűnjön. De ha én egy mozdulatot elvétek, nem jön ki a csattanója, és felsülök a mutatvánnyal.”

Élettársa, Lázár Márta több mint húsz éve dolgozik együtt vele. „Én elsősorban a kritikusa vagyok. A legjobb indulatú és a legkeményebb kritikusa. Nemcsak szakmai szempontból figyelem, hanem mint közönség is. És mondhatom, hogy olyan szintre jutott az előadásmódban, hogy a legkisebb gyermektől egészen a felnőttekig élvezik a műsorát, mert különbözőképen tudja felépíteni, úgy hogy pontosan ahhoz a korosztályhoz szóljon. És ami nagyon érdekes, hogy a legintelligensebb és legigényesebb emberek élvezik a legjobban a műsorait. Ők nem úgy gondolkodnak, hogy ne, ez be akar engem csapni, hanem pontosan tudják, úgy megoldotta azt a jelenetet, hogy észre nem vették, mit csinál. Mintha csak varázslat történt volna. És tudják, hogy ez nem varázslat, csak ügyes volt. Akik már egyszer látták, mind visszavárják. Valóban nagyon sok a szkeptikus ember, akik nem is tudják, hogy mi a bűvészet. De akik eljönnek az előadásra, nagyon jól szórakoznak, és jól érzik magukat. Hihetetlenül nagy szükségünk van manapság a csodára. Nagyon sok ember be van savanyodva, el van keseredve, egy bizonyos rutinba be vannak állva, és kell egy fénypont, egy pillanat csoda, és ezt tudja ő nyújtani az embereknek. Olyan jó azt látni, hogy a »nagy« emberek is gyermekien el tudnak csodálkozni, és boldogok tudnak lenni, elfelejtik, mekkora felelősség van a vállukon, lehetnek politikusok, cégvezetők, és mint a gyermekek, szórakoznak, nincsen gondjuk, abban a pillanatban nem a cégre gondolnak és a bevételre, hanem csak a varázsra! Ez nagyon jó érzés. Ő azt vallja, hogy akkor boldog, amikor örömet szerez az embereknek. És valóban így van. Arról szólnak ezek a műsorok, hogy örömet szerezzen az embereknek: gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt.”