Mibe öltöztetjük az örökzöldet?

Ma már szinte elképzelhetetlen a karácsonyunk anélkül, hogy el ne ballagnánk valamelyik fenyőfaárushoz, hogy megvegyük a feldíszítésre váró örökzöldet. A színes gömbökkel feldíszített fának nem sok köze van Krisztus születéséhez, márpedig a mi keresztény kultúránkban azt ünnepeljük karácsonykor.

Szellemijesztgetésből karácsonyfa

A karácsonyfa eredetét valahol a germán népeknél kell keresnünk, az ő hiedelmeik szerint ugyanis az év leghosszabb éjszakáján mindenféle túlvilági szörnyek, szellemek és egyéb rémisztő teremtmények ijesztgetnek. A németek azért, hogy elijesszék fenyőket díszítettek az erdőkben, úgy vélték, hogy az megvédi őket a rájuk szabaduló gonoszoktól, ha a fenyők alá menekülnek. Mivel a téli napforduló éppen december 21-én esedékes, ami nagyon közel van a mi karácsonyunkhoz, így az átmenet szellemriogató fából karácsonyfába már csak idő kérdése volt.

A magyar nyelvterületre német és osztrák földről érkezett a szokás. A 19. század első évtizedeiben, a városi polgárok és az arisztokrata családok szalonjaiban jelent meg a feldíszített fa, majd a városi nagypolgárság és a falusi értelmiségiek révén a 19. század végére már szélesebb körben elterjedt. A századforduló éveiben a legtöbb erdélyi falusi iskolában és templomban már állítottak karácsonyfát.

Faöltöztetés régen és ma

Régen azonban másként nézett ki a fenyőfa, feldíszítésénél a díszek ehetősége volt az elsődleges szempont, így almával, bronzra festett dióval, mézespogácsa-alakokkal ékesítették, és cukorral természetesen. Már az első karácsonyfákon hajlított dróttal rögzített gyertyák égtek. Megesett az is, hogy vattacsomókat helyeztek a zöld fenyőre, amely olyan hatást keltett, mintha havas lenne az egész. Ezeket manapság már új díszítőelemek váltották fel, az alma és a dió helyét színes üveggömbök vették át, vatta helyett girlandokat aggatnak a fára, a gyertyák helyét meg a villogó égősorok vették át. A cukor pedig természetesen a szaloncukor, amely igazi eredeti magyar édesség.

Szaloncukor, mint hungarikum

A magyar cukrászok a francia kis méretű becsomagolt édességek alapötletét felhasználva, az Osztrák-Magyar Monarchiára jellemző, egyedi töltelékű cukorkákat készítettek, és ezeket különféle ízletes csokoládéba mártották. A csokimázas, a kezdetektől is rojtos szélű papírba csomagolt ínyencség a XIX. század közepén jelent meg először Magyarországon.

A neve a német salonzuckerl szóból ered, Jókai Mór még szalonczukkedlinek nevezte. Igen nagy becsben tartották ezt az édességet nálunk Erdélyben és a Felvidéken is, sokan meg sem ették, évekig őrizgették az újabb és újabb ünnepre. Mások csak a papírjára vigyáztak, abba csomagolták a következő évben a saját maguk főzte szaloncukrot. Az egész világon ismerik, de igazán nálunk népszerű csemege. Egy felmérés szerint mi, magyarok évi 5–6 ezer tonnányit eszünk meg. A csomagolásul szolgáló papírok színei, formái, annak rojtozása is hungarikum.