Magyar kultúra Kanadából

– Hogyan vezetett az út Szegedről Kanadáig?

S. I.: Mindketten tanári pályára készültünk Szegeden, de nem is annyira a tanulmányainkon, hanem inkább a zenén keresztül ismerkedtünk meg. Miután végeztünk, sajnos, semmiféle álláslehetőség nem volt. Akkoriban Magyarországon földrajz-angol szakos tanárra kiírás egyetlenegy sem volt. Nem kellettünk sehová, annak ellenére, hogy mind a ketten elnyertünk egy-egy angliai ösztöndíjat a jó tanulmányi eredményünkért. Ráadásul a zene, amit akkor már nagyon komolyan próbáltunk csinálni, szintén kátyúba zökkent, mivel akkor zajlott a lengyel forradalom, és Lengyelországnak nagyon sok adóssága volt, Magyarország az egyetlen kemény valutatermelő országként ki kellett egy csomó lengyel adósságot fizessen. Emiatt óriási visszavágások voltak kulturális területen, mint zenészek, mint tanárok nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, és így döntöttük el, hogy megpróbáljuk valahol máshol. Ez volt a döntés alapja. Elkerültünk Ausztriába, ott éltünk 4–5 hónapig, és utána mentünk Kanadába.

S. E.: Ehhez hozzájárult az is, hogy mind a ketten nagyon szerettük az angol nyelvet. Rengeteg amerikai egyetemista járt akkoriban Szegeden, és különböző összejöveteleken sokan megfordultak nálunk. Éreztük azt, hogy ha az ember egy egyetemet elvégez, az még nem készíti fel úgy, hogy a mindennapokban zökkenőmentesen tudjon társalogni. Így olyan helyet próbáltunk keresni, ahol esetleg tökéletesíthetjük a nyelvtudásunkat is. Így esett a választás Kanadára.

S. I.: Viszonylag nagyon rövid idő alatt el tudtunk helyezkedni angol tanári állásba. Lassan már harminc éve ott vagyunk. A magyar közösségbe szinte az első pillanattól kezdve próbáltunk beintegrálódni, kerestük a kapcsolatokat, vállaltunk is önkéntes feladatokat. Például a Calgary Magyar Kulturális Egyesület vezetőségének én tagja voltam már a kezdetek kezdetén, utána a Hungarian Arts and Heritage Foundationnél mindketten igazgatósági tagok lettünk, jelenleg csak Eszti dolgozik ott. Irodalmi színpadot vezettünk, népzenei programokat állítottunk össze, televízióban, rádióban képviseltük a magyar kultúrát, illetve a saját programjainkon túlmenően rendszeresen vállaltuk azt, hogy vendégművészek fellépését megszervezzük és vendégül látjuk őket.

– Mit kell tudni az ottani magyar közösségről?

S. E.: Van egy Magyar Ház, egy katolikus és egy református egyház, a Magyar Harcosok Bajtársi Szövetsége (MHBSZ), egy Bethlen Társaság és a cserkészet. A Magyar Ház feladata az, hogy összefogja a magyarokat, illetve a magyar kultúrát a magyarokban továbbvigye, és gyerektánccsoportoknak ad fellépési lehetőséget. A Bethlen Társaság segíti a magyar iskolát a református egyházon keresztül, a cserkészet a katolikus egyházon keresztül segíti és összefogja a magyar cserkész gyerekeket. A MHBSZ a különböző, \'56-ban és egyéb időszakban Magyarországért harcoló embereknek az együttműködését segíti elő, és mindezeknek, de nem fölötte, van a Magyar Művészetek és Hagyományok Szervezete.

S. I.: Ez a szervezet igyekszik minden magyar szervezetet összevonni a magyar kultúrának a segítésére és terjesztésére. A mi feladatunk főként az, hogy kifelé, a kanadai társadalom felé terjesszük a magyar kultúrát, és ezen belül hívunk meg különböző művészeket, illetve az ott élő tehetségeket igyekszünk felkarolni és különböző koncerteket, előadói esteket adni. A városban (Calgary) az emlékműveknek a felállítása, gyakorlatilag a millecentenárium ünnepségsorozat megszervezése is ennek a szervezetnek volt köszönhető, illetve pontosan az erre való felkészülés indította el ezt a szervezetet. Kanadában nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a kulturális örökségeket, nemhogy csak ápoljuk, hanem ezt még elősegítik, támogatják. Fontosnak tartják, hogy akik ott élnek, azok ne érezzék, hogy kultúrájukat meg kell tagadni, vagy hátat kell fordítani. És ez nagyon jó.

– Az ottani magyar származású gyerekek mennyire beszélik a magyar nyelvet?

S. E.: Minden kiszármazott szülőnek a gyereke anyanyelvként tanulja meg kicsi korban a magyar nyelvet. És ezt az iskola is, a magyar templomokban a gyermekmegőrzés is segíti. A gyerekeknek nagyon nehéz viszont megőrizni a magyar nyelvet, tudniillik az angol nyelvvel vagyunk körülvéve. Sajnos, ez egy tény, hogy a gyerekek előbb-utóbb egy akcentust vesznek fel, illetve nagyon jól megértik azt, hogy a szüleik mit mondanak, de angolul válaszolnak, úgyhogy nagyon nagy küzdelem.

S. I.: Abban a pillanatban, hogy kiléptünk a házból, minden angolul történik. És érdekes volt, mert feltettem a 17 éves Matyi fiunknak a kérdést, hogy miért nem beszél magyarul, mire ő azt a kézenfekvő választ adta, hogy mert az ő élete angolul történik. És nagy igazság van ebben, mert abban a pillanatban, ahogy a házból kilépett, minden impulzus angolul éri. Nehéz elvárni az ott születettektől, hogy folyékonyan beszéljenek magyarul. Inkább az a tendencia, hogy a második vagy harmadik generációtól teljesen eltűnik az eredeti nyelv.

S. E.: Viszont marad a magyar érzés, nagyon sokan jönnek például ide tánctáborba a Gyimesekbe is, viszonylag rendszeresen. És lehet, hogy már nem beszélnek magyarul, a táncoknak a nevét, a népviseleteket ismerik, azt, hogy nagymama csirkepaprikást főz, azt tudják, szóval a közvetlen magyar dolgokat. A magyar templomba eljárnak, és a nagyobb magyar rendezvényekre, és hozzák a gyerekeket.

– Mindketten igen korán kapcsolatba kerültek az énekléssel, zenéléssel. Beszéljenek a zenével való kapcsolatukról, illetve arról, hogy mit láthat, hallhat a közönség hétfő este a színpadon.

S. E.: Én gyerekkorom óta éneklek, különböző iskolai seregszemléken szólóban, duettben, kamarakórusban, nagykórusban. Egyetemista koromban az amerikai népzenével kerültem kapcsolatba, és annak kapcsán egy kicsit a népies, de még közérthető dzsesszes irányba megy az én éneklésem. Leginkább mégis ezt a mindig nagyon őszinte népi zenét szeretem, legyen akár magyarul, angolul, illetve írül, amellyel szintén kapcsolatban vagyok az amerikai átszármazásuk miatt.

S. I.: Gyerekkoromban tolltartóból citerát állítottam elő, és mindenféle játékot elcseréltem olyan dolgokra, amelyekből hangszert lehetett készíteni. Középiskolásan kezdtem el gitározni, nem beat-, vagy rockzenét akartam akkor sem játszani, hanem inkább az akusztikus zene alapú muzsikát, a népzenei jellegű dolgokat. Aztán az ÉDOSZ Szeged táncegyüttesnél bőgőztem rövid ideig, nagyon szeretem a magyar népzenét. Onnantól kezdve majdhogynem egyenes út vezet a mai pillanatig, mert én utána le nem tettem a hangszert, a gitárt, azt, hogy aktívan gyakoroljak szinte minden nap. Talán az változott egy picit, hogy milyen típusú zenét játszok. Régebb amerikai népzenét játszottam, amit ma is szívesen teszek, de már nem azért vagyok itthon, hogy azt játsszam. Az évek során én is talán megértem annyira, és úgy éreztem, hogy van mondanivalóm azon felül is, mint amit a mások által megírt szöveg és zene jelent, és akkor kezdtem saját megzenésített verseket előadni a színpadon. Úgy éreztem, hogy ez már autentikusabb most már az én számból, hogy a saját hangomon szólalok meg a saját üzenetemmel. Gyakorlatilag ezzel vagyok most is itt, ennek ellenére a műsorban egy kis keresztmetszet fog elhangzani az eddigi zenei pályánkból, az észak-amerikai népzenéből is fogunk felvillantani színeket, hangokat, a magyar népzenéből is, és hát az énekelt versek világából szintén.