Háborús emlékek – női szemmel

Fotó: Kristo Robert

Bár hatvanöt év eltelt, a második világháború okozta számtalan keserűség, nehézség még mindig élénken él sokak emlékezetében. A Csíki Hírlap szerdai, január 27-i Visszajátszás oldalán két asszony idézi emlékeit.

Daczó Katalin

2010. január 26., 17:502010. január 26., 17:50

2010. január 26., 18:132010. január 26., 18:13

Fotó: Kristo Robert

A 84 éves Bors Katalin Kotormány legrégibb lakója, a falu szülötte, és a szülői házban él 1926 óta. A háború szele viszont ezt a különös kis települést sem kerülte el. 1944 őszén igencsak megnőtt a forgalom a környéken: \"Itt olyan menet volt, jöttek a románok es, jöttek a magyarok es, mindenki vonult. Jöttek az oroszok es, felvonultak, egész nap a tankok sírtak. Féltünk, hogy itt mi lesz velünk. Mert a golyó megbotolhatik... Háborús időben nehéz.\"

Életének egyik legnagyobb vesztesége is a háború alatt érte Kati nénit: egyetlen testvérét, a tizennyolc éves Jenőt levente-katonaként a Gyimesekbe hívták be, és soha nem tért haza: \"Nem es csoda, hogy elvesztek szegények, s az én bátyám es meghalt. Bétették olyan házakba ezeket a levente-katonákat, hogy tiszta lik volt, s szalmán aludtak januártól márciusig. Hát abba, hogy lehet lenni? A magyarok es erőst rosszul csinálták. Miért hívták bé, ha nem volt hova tegyék?\" – kérdi Kati néni a Kati néni és a háború című cikkben.

A másik emlékező, a csíkszeredai Augustin Mária 1945 januárjában a szlovákiai Seciánky-ban, menekültként látta meg a napvilágot. Történetét a Csíki Hírlap Menekült nemzedék című felhívására válaszolva vetette papírra. \"(...) Egy borús, esős őszi napon (úgy látszik az idő is megsiratta az akkori csíki menekülteket!) bevagonírozták édesanyámat és a három lánytestvéremet sok más rokonommal és falus társaikkal (városiakkal is) összeszedve csak a fontosabb kis dolgaikat, batyujukat. Persze, itt is voltak már kivételek, mert a pénzesebbek vihették magukkal az értékesebb tárgyaikat, bútort, gabonát, még állatokat is! Akkor is létezett megvesztegetés és korrupció!
A drága jó édesanyám ekkor már ötödik hónapos terhes volt velem, csomagolt, amit tudott, vette a három kislányt, és irány a távoli ismeretlenbe, idegen hazába, messze a férjétől, az édesapától, aki a magyar hadseregben sofőrként szolgált, és akiről Isten tudta, él-e még, vagy halott (jobb esetben fogoly). Akkoriban a hírek nehezen terjedtek, leggyakrabban egy-egy hazatérő hozott – általában szomorú – híreket.\"

A történet folytatása a Csíki Hírlap szerdai, január 27-ei Visszajátszásában olvasható.