Beszéljünk a halálról a gyereknek. De hogyan?

„Ilyenkor a gyermek, akinek csak jót akartunk rosszul értelmezett tapintatunkkal, magára marad a legnagyobb félelmeivel. Hiába hisszük, hogy kicsi még, nem értheti, miről van szó, ő igenis érzékeli azt, hogy mi játszódik le bennünk, felfogja képzetáramlásainkat” – fogalmaz Kádár Annamária. A szakember hozzáteszi, ha szülőként nem beszélünk hitelesen a veszteségekről, a gyermek megérzi a lappangó titkot (bár nem képes szavakba önteni, mit érez), és még sokkal jobban fog félni. Őszintének kell hát lennünk vele, de önmagunkkal is, hogy az, amit mondunk, összhangban legyen mindazzal, amit gondolunk, érzünk és teszünk.

Mit gondolnak a halálról a gyerekek?

De milyen életkorban mit mondhatunk neki? Kádár Annamária Nagy Mária Ilona erről szóló tanulmányát idézi fel, a szerző ugyanis hajdan rajzok, beszélgetések és fogalmazások segítségével térképezte fel három- és tízéves kor közötti magyar gyermekek halálképét. Kutatási eredményei alapján a gyermekek halálképfejlődésének három szakaszát különítette el, amelyeket persze lehetetlen mereven elválasztani egymástól, mivel a gyermekek egyéni fejlődése és élményei is befolyásolják a halálhoz való viszonyukat.

1.  Az animista felfogás korszaka 3 éves korban kezdődik és 5-6 éves korig tart. A gyermeknek a halálról való első elképzelése a mozdulatlanságot, a szem lecsukását, a fekvő helyzetet tartalmazza, ám az elhunytnak életet és öntudatot tulajdonít. Úgy hiszi, a halott gondolkodhat és érezhet.

Kádár Annamária szerint sokat árthat egy szülő azzal, hogy megpróbálja megóvni minden rossztól gyermekét. A pszichológus úgy véli, fontos lenne, hogy ne csak az örömeinkről meséljünk neki, hanem – az ő szintjén! – osszuk meg vele a szomorú élményeket, a kudarcokat is, így a gyermek felkészültebben fogadja a veszteségeket, mert megérti, hogy azok is az élet részei. Vegyük komolyan, ne bagatellizáljuk a félelmeit, és ne gátoljuk abban, hogy ezeknek nyíltan hangot adjon.

Hozzáteszi: a gyászfolyamat lezárulása után az életünk újjászerveződik, az intenzív fájdalom helyét az elfogadás veszi át, a veszteség és a szép emlékek is integrálódnak az élettörténetünkbe. Az, akit elveszítettünk, már nem önmagunkon kívül létezik, a közös cselekvések, élmények, emlékek belsővé válnak. Átgondoljuk, hogy milyen erőforrásokat kaptunk tőle, hogyan hatott az életünkre, tudatosítjuk, hogy mit tudunk megőrizni a kapcsolatból, hogy mi mindent köszönhetünk neki.

Persze attól, hogy dolgozunk ezzel a témával, még nem fog eltűnni minden félelmünk, naivitás is lenne erre számítani – mutat rá a pszichológus. Abban azonban mindenképpen segítségünkre lesz a belső munka, hogy jobban rá tudjunk hangolódni a gyermek érzéseire, félelmeire, gyászára, és megfelelőbb módon viszonyuljunk ezekhez. Meg fogunk lepődni azon, hogy