Traianus oszlopán nem csak dákok voltak: az újra felfedezett szarmaták

Mindjárt a első teremben le kell állni az első tárgyak és feliratok előtt, hiszen itt kapjuk meg az alapot a látogatáshoz. Jómagam mindig egyedül járok kiállításra, vezető nélkül, ami nem mindig hasznos, de néha ez a jó választás. Voltam olyan, ősmagyarokról szóló magyarországi múzeumban, ahol a tárlatvezető egy nyílhegyről már fél órája beszélt, amikor valaki csendben jelezte azt, hogy azért haladni is kellene, mert a jurta két teremmel még odébb van, s a társaság unatkozik.

Talán olyan ez, mint napjainkban, amikor mondjuk több kelet-európai vidéki kisváros divat szempontjából hasonlót mutat (szinte mindenki turkálóból öltözik), de egyáltalán nem olyan, mint a mondjuk ezer kilométerre levő nyugat-európai nagyvárosi divat világa. Tehát a rómaiak nem hordtak ilyet, de a birodalmon kívül élő népek igen – lapos a hátuk, vallásos, kultikus szerepük lehetett, ami mindenre (is) jó volt annak idején. Ilyenek az ún. votív vagy fogadalmi tárgyak is, amelyek tulajdonképpen beteg testrészek ábrázolásai – ezeket azért készítik, hogy az adott testrész isteni segítséggel meggyógyuljon.

A temetkezési szokásaik is rendhagyóak voltak, mert lovas temetkezést is tártak fel (ún. halmos temetkezés), illetve a legkülönlegesebb tárgyuk a farönkből készült (kivájt) koporsó volt – praktikusnak praktikus volt, az biztos, sőt még a jó 17-18 századdal később utánuk kutakodó régészek dolgát is jelentősen megkönnyítették. A Szentes-naphegyen 1931-ben feltárt sírban például egy papnő maradványai kerültek elő, ékszereit, ruháját ezek alapján tudták rekonstruálni a régészek.

Vicc ide, vicc oda, a 16. században nagyon elkapta a szarmata örökség a lengyel főnemességet, a kiállítás szerint ennek az volt az oka, hogy 1521-ben egy lengyel nagy ember, bizonyos Maciej Miechowita írt egy könyvet, amelyben arról győzköd mindenkit, hogy a lengyelek a szarmatáktól származnak – ezt néhány évtizeddel honfitársainak egy része annyira komolyan vette, hogy az akkori Lengyelországban (ne feledjük, adtunk mi is királyt nekik jó tíz évre, 1576 és 1586 között Báthory István volt a „kései szarmaták” királya) elkezdtek úgy öltözködni, mint a törökök vagy az örmények.

Jellegzetes kardjuk, az ún. karabéla (nincs köze Karagyorgyéhez, aki egy szerb szabadságharcos-vezér volt a 19. század elején) is látható, de van itt lőfegyver is – no meg több festmény, amelyek akkori, főleg 17. századi nemesembereket ábrázolnak. Közülük talán a leghíresebb talán Sobieski János lengyel király, aki maga is pikkelypáncélban (ezt más néven úgy hívják, hogy karacénavért) van lefestve – ő azért nagyon fontos a mi szempontunkból, mert ha 1683-ban nem csap oda a Bécs falai alatt álló törököknek, s a kahlenbergi mezőn nem veszi el a kedvét Kara Musztafa nagyvezírnek (hoppá, még egy Kara!) attól, hogy Európát riogassa, akkor talán ma nem is magyarul beszélünk.

Sobieski elverte a törököt Párkánynál is (valószínű, hogy hadseregében többen viseltek karabélát Kara Musztafa ellen, akit a vereség miatt selyemzsinórral fojtottak meg), ezzel elindult Magyarországon a török kor vége, más kérdés, hogy akkor sem tudtunk sokat kezdeni a ránk szakadt szabadsággal, alig húsz éve múlva pedig már a Rákóczi-féle szabadságharc dübörgött. A fejedelemnek is a lengyelek nyújtottak menedéket a szabadságharc bukása és a szatmári béke után, szóval a „lengyel, magyar – két jó barát, együtt isszák egymás borát” már akkor érvényben volt.

Visszatérve a kiállításra és Sobieskire, az említett lengyel szablyán kívül korabeli lószerszám, lőportartó és üvegkelyhek idézik fel ennek a kornak a hangulatát. Van egy egészalakos lengyel nemesember is felállítva, a sárga csizmától a tollas fövegig minden elvileg minden hiteles rajta – így is képet kaphatunk az akkori életről.

A ruhadivat pedig még a 19. század végén is kitartott, hiszen van egy festmény bizonyos Witold Rogoyskiról (1841–1916), aki 1884 és 1906 között volt a lengyelországi Tarnów város polgármestere – az illetőn gyönyörűszép keleti cucc van, a festmény 1907-ben készült róla, amikor már nem volt polgármester. Azért érdekes a mi szempontunkból, mert Tarnów városa egyrészt nem először dolgozik az udvarhelyi múzeummal (az Erdélyi panoráma fennmaradt darabjait is együtt állították ki 2017-ben), másrészt Tarnów az 1849-es erdélyi szabadságharc nagy alakjának, a Bem apóként ismert Józef Bemnek a szülővárosa. Keletiesség ide, szarmatizmus oda, azért Lengyelország mindig is katolikus volt, annyira, hogy az 1929-ben (már jóval Rogoyski regnálása után) Bem apónk Szíriából hazahozott maradványait nem szabadott a szent lengyel anyaföldbe temetni, ezért kitalálták, hogy egy hat oszlopon nyugvó, föld feletti szarkofágba teszik a csontokat – ez lett a Bem-mauzóleum, amit felemelő érzés lehet megpillantani, mert a szó szoros értelmében ég és föld között van.

Lengyelek voltak épp?

Mint ahogy ég és föld a különbség a romantikus regények és a tényleges történelem között. A szarmatákról és a lengyelekről szóló kiállítás talán egy ilyesvalamit is sugallhat: megmutatja, hogy milyenek lehettek a szarmaták, illetve bemutat egy olyan, évszázadokon át húzódó és tárgyi valóságban is megjelenő hitet, meggyőződést, felfogást, amely nemcsak a lengyelekre érvényes – gondoljunk csak a „hiszi, mint román a dákot” hasonlatra, de folytathatnánk a sort.

A kiállítás utolsó, pihenő termében említés van Henryk Sienkiewitz-ről, aki a mi Jókainkhoz, illetve Walter Scotthoz, Victor Hugóhoz vagy éppen Karl Mayhoz hasonlóan igen olvasmányos történelmi regényeket írt, de ezek egy részének nem sok köze volt a valósághoz, még nyomokban sem – ettől még felkelthetik az érdeklődést a történelem, egy nép vagy egy kultúra iránt.