Nem diktatúra, disztópia. Avagy mit ér a fehér király, ha el sem lopják?

A készítők mintha szándékosan kerülték volna a valós önkényuralmi jelképek megjelenítését – ezért is a fiktív disztópia, amiben egy háromágú vasvilla az elnyomó rezsim jelképe – ugyanakkor nemzetközi produkció révén a készítők mintha a teljes polkorrektségre törekedtek volna, így kerülhettek bele a színesbőrű és a meleg szereplők, akiknek egyébként nyomuk sincs a regényben. Ez a nemzetköziség pedig teljesen átalakítja a történetet, univerzálissá téve azt, hogy a világ bármely pontján könnyebben értelmezhető legyen a diktatúra kegyetlen valósága. Ezzel nincs is semmi baj, azonban

Az alig tizenéves fiú szemszögéből bemutatott diktatúra teljesen sajátos: apját kényszermunkára viszik el, ezt pedig csak képletesen próbálják megértetni vele. Anyja „nemkívánatos” családból van, apai nagyszülei pedig a hatalom egykori kiszolgálói, akiknek a jelek szerint nem sok beleszólásuk volt az unokájuk nevelésébe, ezt próbálják pótolni. Emellett ott van a zsarnokoskodó pedagógus és a nagyobb iskolatársak, akik szintén az elnyomást testesítik meg. Velük kell a mindennapi, jelen esetben szó szerinti harcokat megvívnia a regény főszereplőjének, rajtuk keresztül tapasztalja meg, hogy miként is működik az adott világrend, amiből látszólag nincs kiút a határok feszegetése nélkül.

A történet pedig erről szól:

Az alakítások viszonylag rendben vannak: a nagyapa szerepére Jonathan Pryce kitűnő választásnak bizonyult, Fiona Shaw-ra sem lehet panasz, viszont a főszereplő Djatát alakító Lorenzo Allchurchról nem igazán hisszük el, hogy ő az a komisz kölyök, aki tényleg bármilyen határon túlmenne, és bármit megtenne azért, hogy elhurcolt édesapját viszontláthassa. Aki pedig elégszer látta már többek között a Facebooknak köszönhetően Dragomán Györgyöt, őt is kiszúrhatja a film egyik tömegjelenetében, amint épp hazafias dalt énekel több statisztával együtt.

Így néz ki tehát, amikor egy adott művet máshol élő emberek teljesen félreértenek.

Szerettem volna, ha film pontosan két perccel rövidebb lett volna: míg a regényben jól működött, a filmben épp olyan valótlan és giccses lett a befejezés, ami még inkább fokozta a keserű szájízt.

Ezek után merem remélni, hogy A fehér királyhoz hasonló sajátosan kelet-európai történetekre nem csapnak le nemzetközi alkotócsoportok, pláne nem a hollywoodi álomgyár.