Ködbenjáró: élet az egykori Tudor-negyedben

Édesapám most is ott él, és a testvérem is a családjával. A feleségem csíkszeredai, úgyhogy nagyon sok szál köt oda. De én soha nem tudtam megszokni Csíkszeredát. Ezzel szemben Kolozsvárt mindig is nagyon szerettem, bennem él ez a város, Csíkszeredát kevésbé, nem tehetek róla, pedig nagyon fontos évek teltek ott” – magyarázta.

Böjthe Pál hat éve a Kolozsvári Állami Magyar Színházban ügyelőként dolgozik, három évvel ezelőtt a BBTE Magyar Színházi Intézet teatrológia szakára is felvételizett, mert úgy érezte, sokkal többet szeretne tudni a színházról. De korábban állatorvos is volt sok éven keresztül. „Hat év állatorvosi egyetem, egy év mesteri, hat év doktorátus, majd tizenöt évig állatorvos voltam. 2013-ban kezdtem el írni a regényt, nagy megszakításokkal, mert nem volt időm vele foglalkozni. Az első változat sok ideig a fiókban ült, aztán gondoltam, mégiscsak kezdek vele valamit. Maga az írás nagyon régóta izgatta a fantáziámat. Talán iskolás koromban is, néha, ha jó napom volt, meg tudtam írni egy szép fogalmazást, még külön örömet is okozott.

A teatrológia szakon sok mindent tisztáztunk az írással kapcsolatban, oktatóim közül az éppen Csíkszeredából Kolozsvárra költözött Zsigmond Andrea volt többek között, aki segített abban, hogy mire kell odafigyelni. Ha tehetném, vállalva azt, amilyen szinten vagyok, csak írnék” – vallotta magáról.

Pedig voltak barátaim, iskolás koromban nagyon nyitott lakás volt a miénk, sok ember járt hozzánk a baráti társaságból, mert nálunk sok mindent lehetett csinálni, beleértve a cigarettázást is. Ebből kifolyólag nagyon sok ember járt hozzánk, főleg, hogy a bátyám igazi társasági ember. Ennek ellenére valahogy mégis mindig egyedül voltam. Nem próbálkoztam én elszigetelődni, ez egy természetes dolog volt, és a mai napig az nálam.”

A Ködbenjáró című kötet egyfajta séta a nyolcvanas évek Csíkszeredájába, kiemelve egy-két, számára fontos, meghatározó személyt, a fejezetek pedig bizonyos szempontból különálló történetek.

„A fejezetek végén vannak nagyon apró jelzések, hogy az iskolában vagyok, a másik fejezetben, hogy elindultam az osztályból, majd az utcán vagyok. A könyv végére hazaérek, hogy majd ismét elindulhassak. A séta összefűzi az egészet. Mintha folyton valami elől menekülnék, keresnék valamit.

Ez egyáltalán nem normális dolog, és kívánom mindenkinek, hogy ne így élje meg az iskoláséveit. Nálam így sikerült, ez van. De nagyon sok minden történt azon kívül, összességében az ember fejlődése szempontjából rendkívül fontos évek ezek. Onnan látszik ez, hogy nagyon elevenen él bennem. Soha nem írtam naplót, de állítom, hogy mindaz, amit leírtam a könyvemben, igaz. Lehet, hogy nem kedden történt valami, hanem pénteken, de maguk az események igazak. Azért, mert nagyon elevenen él bennem ennyi év távlatából is. Úgy is próbáltam megírni, mintha akkor történne, tehát nem lépek ki az időből. Nem visszafele írom, nem visszatekintek, hanem azt írom le, ami 1983–1987 között velem történt.”

Mindjárt a történet elején megjelenik Gala is, az egyik legjobb barátja, akivel aztán a regény végén újra elindulnak – az Olt mellé gombászni. „Sajnos in memoriam lett belőle, mert Lajos barátom tíz évvel ezelőtt meghalt. Négy évvel volt idősebb, mint én. Ez egy nagyon érdekes kapcsolat volt, mert általában a nagyobbak nemigen szoktak a kisebbekkel barátkozni. Szomszédok voltunk, mi a Tudor utcában laktunk, ők a Fenyő utcában, de a tömbházunk ugyanaz volt.

Annak ellenére, hogy rengeteg ember megfordult nálunk, kevés volt, aki igazán közel került hozzám. Elsősorban ők vannak benne a könyvben, de akár ezer ember is szerepelhet névtelenül, mert azzal együtt, hogy kiemeltem ezeket az embereket név szerint, az egész iskolás generációmat próbáltam magamhoz ölelni. Azokat is, akik szimpatikusak voltak nekem, de azokat is, akiket utáltam vagy tartottam tőlük. Tizenegyedik osztály után nagyon más társaságba keveredtem, amikor kibuktam a matek-fizika líceumból, és nehéz volt hozzászokni a másfajta mentalitáshoz. Olyan osztálytársaim is voltak, akiknek napirenden akadtak rendőrségi ügyeik, agresszívek voltak, törtek-zúztak, verekedtek, én nem voltam az a típusú ember, és nyilván sok konfliktus volt ebből. De ezeket az embereket is próbáltam belevinni a történetbe, hiszen mind az életem része, nem rostáltam, nem »szépítette« meg az eltelt harminc év az emlékeket.”

Akkor építették a tömbházakat, mászkáltunk a darukon, rossz rágondolni is, hogy miket csináltunk, de ezt biztos, hogy nem cserélném el most sem, ha választhatnék, hogy milyen típusú gyerekkort szeretnék magamnak. Egy mai gyereknek nagyon nehéz elképzelni, hogy nem volt benzin, vaj, sósperec, vagy hogy az emberek megfigyelés alatt voltak. Akkor is lehetett élni, de a torkodon érezted azt, hogy sok mindent nem szabad. Akkor is próbáltam nem törődni vele, ezt is igyekeztem beleszőni a könyvbe. Én szerényen és visszahúzódva éltem, nem hencegtem, nem döngettem a mellemet, hogy majd megmutatom. Nem akartam nagylegény lenni, de éreztem, hogy egyfajta belső szabadságot csak találtam abban a sötétségben, egy egyszemélyes szabadságot. Lehetett akkor is élni, de ma már egy teljesen más világ van, és nem is kívánom, hogy az a világ visszajöjjön. De mi azt éltük, a miénk, nem tagadom, ez a könyv erről is szól. A tévedéseimmel együtt, ha ennek a könyvnek van egy erénye, az az őszinteség, mert nem próbáltam megmásítani a történéseket.”