Bereményi Géza: „Fikciót szeretnék írni!”

– Hogyan élte meg azt a pillanatot, amikor meglátta a színpadon az unokatestvérét?
– Hát én már láttam életemben őt, de nagy meglepetés ért, mert régen láttam, és nem tudtam, hogy eljön. Úgy tudtam, hogy Kolozsvárott él, de mint kiderült, a közelben valahol műterme van, csak erről nem beszéltünk. Együtt voltunk több órán keresztül, de ő ezt megelőzően küldött nekem egy videófelvételt egy közönségtalálkozójáról: a színpadon az unokája állt mellette, egy kisfiú, aki a derekáig ért, és neki a vállát átfogva, a fejét simogatva beszélt a közönséghez. Ezt úgy küldte el, mintha tanácsot adna, hogy itt ilyen egy közönségtalálkozó, amit ő csinál, mert tudta, hogy jövök Erdélybe. Aztán beszéltünk nagyanyánkról is. Tulajdonképpen az ő apja volt az idősebbik fivér, Vetró Artúr, az én apám pedig Vetró Géza, az öccse. Vetró Artúr maradt Erdélyben, az én apám pedig Magyarországra ment és ott nősült.

De a nagybátyám Budapesten végezte a képzőművészeti főiskolát, szobrászművész lett, aztán Erdélyben nősült meg. Találkoztam vele akkor, amikor Pesten utazott át, de előzőleg voltam nála én is Erdélyben, még egyetemista koromban. Nagyon jó rokonnak bizonyult, és hallottam egy nagyon különös történetet vele, amely a második világháború idején játszódott. Amikor ő főiskolás volt, az ő lakásán, illetve műtermében bujkált egy nő az ostrom idején. Mert ő embereket bújtatott. Ezt a történetet Budapesten hallottam, és éppen akkor egy könyvet írtam egy bujkáló nőről, aki elmesélte nekem ezt a történetet. Ebből írtam a Vadnai Bébi című regényemet, amelyben tehát benne van a nagybácsim, csak nem Vetró néven. Minden szó igaz abban is, akárcsak a Magyar Copperfieldben.

– A Magyar Copperfield című önéletrajzi regényének hogy halad a folytatásával? Be van fejezve, le van adva?
– Az nincs befejezve, dolgozom még rajta. Egészen más, mivel tizenkilenc éves koromban kezdődik, és az egy olyan életkor, mint egy vízválasztó. Az egy másmilyen ember, és ezért egészen más módszerrel és másképpen kell írnom, arra találtam rá nehezen, és zötyögve indult.

– Több interjújában nagyon sokat beszél az emlékezésről. Olyan világban élünk szerintem, amelyben az emlékezésnek ma már nem nagyon van helye, vagy nem úgy, ahogy mi, idősebbek emlékezünk. Ilyen szempontból teljesnek érzi az életművét? Mindent leírt, amire emlékszik, vagy még sok minden van hátra?
– Én nem csak az emlékeimet írom, mert azok már irodalmi anyaggá válnak. Nem csak azok, hanem korrajzok is, és emberi portrék is. Szerintem Dickens is nagyon sokat írt emlékiratokra hivatkozva, de ezt nemcsak a Magyar Copperfield miatt mondom.

–  Az előbb említette a rendszerváltást. Abban az időben, 1988-ban forgatták az Eldorádó című filmet, amely a gyermekkori élményei alapján készült. Hogy ment át akkor a cenzúrán az a jelenet, amikor a fiatal szabadságharcos beszél a bérházban összegyűlőknek?
–  Akkor már nem olyan volt a cenzúra. Nem azzal a jelenettel volt a gond, hanem a forgatásra kért tankokkal. A filmben három tank szerepel abban az 56-os jelenetben, és akkoriban a városparancsnokság adta ki a tankokat a filmforgatásokra, természetesen úgy, hogy előtte elolvasták a forgatókönyvet. Az akkori idős városparancsnoknak egy fiatal tiszt volt a tanácsadója, aki azt tanácsolta, hogy

– Említette, hogy filmmel már nem foglalkozna, csak irodalommal. A Magyar Copperfield folytatásán kívül még milyen más irodalmi tervei vannak?
– Fikciós terveim vannak, mert ezek az írásaim erősen és bevallottan önéletrajzi dolgok. Előzőleg is sokan azt gondolták, hogy az fikció, amikor a saját életemből írtam novellákat, és néha el is tértem a valóban megtörtént dolgoktól. De ha ezt befejezem, akkor nem akarok beszámolót írni a rendszerváltásról meg ilyesmikről, hanem fikciót akarok írni. Szintén korba helyezett eseményeket szeretnék belevenni, tehát más emberek, más életkorok, más nevek, mert nagyon sokféle tapasztalatom volt. Csak egyszer szeretném befejezni ezt, amin most dolgozom, mert tulajdonképpen az egyetemi éveimről van szó, arról, hogy hogyan lettem író, hogyan tagadtam meg utána az irodalmat, és hogyan tértem vissza az irodalomhoz.