Az elrontott napok ünnepe

– S akkor hogyan is kerül egy marosvásárhelyi színész a budapesti Nemzeti színpadára?

– Ez úgy történt, hogy két évvel ezelőtt megkerestem Vidnyánszky Attilát, a Budapesti Nemzeti Színház vezérigazgatóját, és pofátlanul meghívtam a Nemzetit Mikházára, a Csűrszínházba. Csak annyit válaszolt: rendben van, jövünk. És eljöttek két előadással. Így indult a kapcsolat tavaly nyáron. Ők a csűrszínház után visszautaztak Budapestre, s egyszer csak szólt a telefonom július vége felé, hogy nem-e lenne kedvem Reviczky Gábor szerepét átvenni a Vitéz lélekben? És nekem volt kedvem. Persze nem volt ilyen egyszerű dolog, mert sokat gondolkodtam.

– Felmerült annak a lehetősége is, hogy nemet mondjon?

– Igen. Bár hatalmas megtiszteltetésnek éreztem a felkérést, annyi más dolgom volt pont annak a hónapnak a végén a Csűrszínházzal. Szerencsére a feleségem, Andrea felvállalta és levezette a hátralévő programokat. Szóval, mivel egy beugrásról volt szó, elvállaltam. A nagy gond később következett, amikor egy szerepre kértek fel a Tóth Ilonkában. Augusztus közepe után jött a felkérés, s ez már komolyabb gondot okozott, mert fel kellett költöznöm Budapestre. Gondolkodtam éppen eleget, de szerencsére egy-két baráti jó tanács meggyőzött, hogy ezt a felkérést nem szabad nem elfogadni.

– Egy magyar színésznek ez a csúcs? A budapesti Nemzeti színpada?

– Talán annak is nevezhetjük. Főleg azok után, amit ott tapasztaltam, a nap mint napi munkában, a színészekkel való találkozásban. Mert nagy megtiszteltetés, nagy öröm, de nagy szorongás is előzte meg. Vajon hogy fogadnak? Ki lesz az, aki megbánt, aki barátilag fogad?

– És hogy fogadták?

– Nagyszerűen, egyenesen meglepődtem, milyen természetesen befogadtak azok, akik ott dolgoznak, abban a hatalmas intézményben, ami úgy néz ki, de belül is olyan, mintha egy hatalmas üzembe lépnél be. Hat szint, felvonók jönnek, mennek, tíz helyen próbálnak, öt helyen megy az előadás.

– Más érzés budapesti színpadon fellépni? Emlékszik az első budapesti tapsra? Lámpaláz előzte meg?

– Nagy-nagy izgalom előzte meg az első fellépést, főleg a Tóth Ilonkában, a másik szerep ugye beugrás volt, és nem is Budapesten kezdtem, hanem Zentán. De a Tóth Ilonkában rettenetes volt fellépni az első előadáson. Én amúgy is olyan típus vagyok, hogy aznap amikor előadásom van, az a napom el van rontva, az nekem nem egy ünnep. Az ünnep később jön, amikor lejárt az előadás, és hallom a tapsot. De ami megelőzi a színre lépést, az nem jó. Utána persze belejövök, elfelejtem a szorongást, a rossz érzést. A jó az a taps, akkor lazulok el, s amikor jövök ki a színház kapuján, vagy a büfében megiszunk valamit a kollégákkal. Én ezt a részét szeretem, na meg a próbákat. A próbákat nagyon, a ráhangolást, a beszélgetést, a cirkuszokat, a letolást, a dicséretet. De mindenképpen más Pesten játszani, mint itthon. A marosvásárhelyi közönség fele ismerősöm, rokonom, barátom, távolról szinte mindenkit ismersz. Kötődöm hozzájuk, így van ez Mikházán is, vagy szerte Erdélyben. Más az impulzus, ami lentről fel jön a színpadra, egyformán vesszük a levegőt, egyformán gondolkodunk, ismerjük egymást. Budapesten azonban nem ismer senki.

– Akkor két előadásban is játszik, ami azt jelenti, hogy az ideje nagy részét Budapesten tölti?

– Az elmúlt fél évem ilyen volt igen, mert a Vitéz lélek beugró szerepe mellett próbáltunk a Tóth Ilonkára, annak is megvolt a bemutatója, s utána lejátszottunk tizenöt előadást. Most már kicsit lazább lesz a program, egy-két előadás lesz havonta, meg  van egy müncheni turné, áprilisban játsszuk Kolozsváron, remélem, ide is eljut. A Vitéz lélekkel márciusban székelyföldi turnénk volt, úgyhogy munka van, de most már csak előadásokra kell mennem, ami jó is, mert most már a csűrszínházzal kell foglalkoznom. Májusban Mikházán is kezdődik az évad.

– Tényleg aktívak ezek a nyugdíjas évek. Így néz ki a következő évad is?

– Hasonló, igen. A Csűrszínházi Napok után júliusban kezdjük próbálni Mikházán a Pokoli puncs-pancs című zenés mesejátékot, ami a soproni Petőfi Sándor Színház és a Mikházi Csűrszínház közös produkciója lesz. Szeptember elején Budapesten a Nemzeti Színházban kezdjük el próbálni a Ha mi holtak föltámadunk című Ibsen-darabot, ez közös produkció, soproni és zentai színészekkel is. Ez azt jelenti, hogy a tél egészen kora tavaszig megint ott fog zajlani, és remélem, hogy május elején, áprilisban haza tudok jönni ismét csűrszínházi szezont kezdeni. Szeretek aktív lenni, de már én is úgy érzem, hogy kicsit sok. Most például nagyon élvezem, hogy itthon vagyok, s nyugi van.

– Mi a különbség egy itteni és egy budapesti színész között?

– Fizetés tekintetében például ég és föld itt és ott színésznek lenni. Ami a színészeket illeti, az égvilágon semmi különbség nincs. Itt, Vásárhelyen is vannak olyan színészek, akik Budapesten is megállnák a helyüket. Talán Budapesten nagyobb megbecsülésnek örvendenek a színészek, mint itthon. Marosvásárhelyen és itt, Erdélyben

– S ehhez képest, hogy látja a román színházat, s ezen belül az erdélyi magyar színjátszást?

– Más a román színház. A román színháznak nincsenek akkora gyökerei, talán ezért tudott hamarabb megújulni. A magyar színjátszást évszázadokra vissza lehet vezetni, s ez még mindig rányomja a bélyegét a mi játékstílusunkra. Mi egészen másképp játszunk, mint ők, de azért most már sokat tanult a romántól az erdélyi magyar színjátszás, átvett olyan dolgokat, amelyek az előnyére váltak. Az erdélyi magyar színjátszás is egy adott pillanatban bele volt süppedve a régi, hagyományos, helyenként unalmas stílusba, s kellett egy kicsi vérfrissítés. Rengeteg román rendező rendez már magyar színházakban, s ez előnyünkre válik. Reméljük, az egyetemről ilyen stílusú magyar rendezők is kikerülnek. Ami az erdélyi magyar színjátszásunkat illeti, én nagyon bizakodó vagyok. Úgy érzem, hogy jó irányba haladunk: szinte állandóan jelen vagyunk a POSZT- és az Uniter-jelöléseken, nemzetközileg elismert előadásaink vannak, meggyőződésem, hogy ezt az utat kell követnünk.