Volt egyszer egy Tilos kávéház

Mint kiderült, Burus Endrével közösen találták ki egy szilveszteri buli másnapján, hogy nyitnak egy kávéházat. „Endre és a testvére dolgoztak kint Budapesten a Tilos az Á nevű valamikori, akkor még szintén újdonság kocsmában. Adva volt nekem a könyves-újságos boltom, ahol már próbálkoztam másfajta dogokkal is, hogy legyen valami élet benne. Ott, azon a szilveszterhajnalon megfogalmaztuk, hogy kellene egy ilyen kávéházat csinálni. Ezt követte sok-sok beszélgetés. Nagyjából kitaláltuk, hogy mi legyen, de nem volt elég pénzünk hozzá. Így kerültek be a társtulajdonosok, végül öten indítottuk – mi ketten, Csutak István, Trombitás László és Endre egyik barátja –, öt tőkével, illetve aztán bekerült a későbbi ügyvezető, Szigeti László. Egyáltalán nem ezzel a céllal indítottuk, de reméltük, hogy anyagilag is megéri majd. Későbbi kiderült, hogy nem, de ez nem is fontos.”

Az ötlettől a megvalósításig mintegy két év telt el, ugyanis be kellett szerezni az engedélyeket a működtetéshez, a Máthé Klára Krisztina által tervezett belső térátalakításokat elvégezni. A Tilos kávéházat 1993 májusában nyitották meg.

„Nehezen indult be. Olyan botorka idők voltak, mindent körülményes volt megszerezni. A megnyitó előtti nap taxival hozta el Burus Enikő Aradról a Magyarországon vásárolt kávépresszót. A megnyitó nagy izgalmakkal és kellemetlen cirkusszal telt, ugyanis hátul, az udvarban szolgálati lakások voltak a kisebbségieknek. Ez az ő felségterületük volt, és nagyon féltették a belső udvarteret, és alkalmanként, amikor nem csak teát ivott a legnagyobb hangú, felelős helyi vajda, akkor nagyon csúnya cirkuszok voltak már az építkezés alatt. Szóval nem indult jól a viszony” – emlékezett vissza Bányász László.

Kulturális kínálat

A volt tulajdonos elmondta, nem volt kereskedelmi, kocsmárosi tapasztalatuk, nem volt marketingpolitikájuk. „Egy dolog volt, és azt nagyon komolyan vettük, hogy megpróbáltunk mindezen fajta formabontás mellett minőséget nyújtani. Hogy ne egy sima kávézó vagy kocsma legyen, hanem csatoljunk mellé egy kulturális kínálatot. Kitaláltuk azt, hogy legyen egy tanácsadó testület. Itt nagy segítségünk volt Bartha József vizuális művész – ő készítette a Tilos feliratot is – , rengeteg ismerősét elhozta, és megbíztunk az ízlésében. Nem akartunk mi világraszóló, hatalmas nagy kiállításokat rendezni, mert ez egy kocsma volt, de a színvonalhoz ragaszkodtunk. Rengeteg időt, munkát jelentett, pénzbe is került, vitte a bevételt, de fontos volt, hogy jól érezzék magukat az emberek. Ilyen alapelvek voltak például, hogy politika semmilyen szinten, és maximálisan tolerancia.”

Azt is feleleveníti, hogy ők szervezték meg az első utcabált Csíkszeredában, amelyre a Budapest Ragtime Band jött el fellépni, és egy platós teherautó volt a színpad. A Tilos születésnapokat is rendszeresen megtartották májusban, az első a Lazarus-házban, a második a Hirsch házban, később tartottak szülinapi bulit a Szeredai-strandon és Zsögödben is.

„Nem igaz, hogy nem volt közöttünk torzsalkodás, különböző életfilozófiájú emberek voltunk, de a Tilos miatt mindent félre tudtunk tenni, és minden kérdésben dűlőre jutottunk, megegyeztünk.”

A Tilos vonzásköre

Tankó Farkas Endre éveken keresztül látogatta a kávéházat, sőt, tizedik osztályos volt, amikor különböző eseményeket kezdett ott fotózni. „Nekem a fotózás ott kezdődött. Ha mentem valahová stoppal, akkor előbb bementem a Tilosba, majd ugyanoda érkeztem. Ez egy kiinduló- és érkezési pont volt. Egy alkalommal Magyarországról jöttem haza, egy fiatal pár vett fel, akik Udvarhelyre tartottak egy esküvőre. Útközben sokat beszélgettünk a Tilosról, és azt mondták, elhoznak Csíkba, hogy nézzék meg ők is ezt a kávéházat. El is hoztak, beültek, és ott ragadtak, nem értek el a lagziba” – mesélte kacagva egyik élményét.

A Tilosnak volt egy vonzásköre – véli Bíró József, a kávéház egy másik törzsvendége. „Akkoriban pezsgett az élet a városban. Olyan emberek vezették a Tilost, akik szerveztek, mozogtak. Sokan megfordultak itt, sok híres ember is, ki hivatalosan, ki inkognitóban.” Ő maga is több mindent szervezett, egy alkalommal Jánosi Antallal közösen arra próbálták felhívni a figyelmet, hogy mennyire poros a város. „Az akció keretében maszkokat osztottunk szét, olyant, amilyent ma is használunk. Anti pedig készített kartonból egy nagy porszívót” – mutatta az ekkor készült fotókat.

Teltek az évek, időközben a tulajdonosok közül néhányan eladták a részüket, Bencze Tibor 1998 őszén lett társtulajdonos. Már egy ideje tervezgeti, hogy szervezzen egy tilosos találkozót – mondja, amikor leülünk beszélgetni. „Egyebet már úgysem nagyon lehet, csak sztorizni és feleleveníteni, hogy mi volt s hogy volt. Mert nem lehet már újracsinálni.

Mint mesélte, a Petőfi utca felújítását, miután két évig fel volt túrva, ekkor fejezték be, és ’98 december 1-jén volt az ünnepi megnyitó. „’99-ben alig történt valami, aztán 2000-ben robbant ez a dolog, hogy a város mindennemű információs forgataga ide került a Petőfi utcába. Addig rajtunk és az Alzo-n kívül más vendéglátó nem volt. Ugyanakkor azzal is egybeesett ez az időszak, hogy 2000-ben a hokicsapat megnyerte a bajnokságot, és ez is egy fontos pont volt a Tilos életében. A Tilos teraszán összeverődött a nép, Bukarestből SMS-ben küldözgették az eredményeket, aztán elindult a tömeg, és nagy felvonulás volt. Három napig nem tudtunk bezárni.”

Költőversenyek, kiállítások, koncertek, a Tilos szülinapokra pólót nyomtattak, amelyeket Para István karikaturista tervezett, könyvet is adtak ki, jöttek-mentek a művészek és mindenféle foglalkozású emberek, és hoztak egyfajta nagyvárosi feelinget is, közéleti beszélgetések voltak, sok újságíró járt ide, ennek köszönhetően, ha valami történt, általában publicitást is kapott – sorolja. De volt a Tilos törzsközönségének kártyázós korszaka, és olyan is, amikor mindenki kindertojás-figurát gyűjtött. Vagy éppen az irodáját itt ütötte fel, mint például a Role zenekar.

„Ez a vállalkozás nem hozott pénzt. Abban az időszakomban egy státusz volt. Kicsit restellem is magam, hogy annyira adtam erre a dologra, de

Hangsúlyozza, több volt, mint egy munkahely, jellegzetes tilosos, családi hangulata volt a helynek. „Ki volt alakulva, hogy ki mit iszik, ki mikor jön. Tudtam, hogy ki hogyan kéri a kávéját. Volt, amikor jó sok munka volt, szaladtunk a poharakért, az mindig probléma volt, hogy nincs elég pohár ilyenkor. Még »egyenruhánk« is volt, hosszú, kötött, szürke ruha, amelyet a rendezvényeken vettünk fel” – emlékszik vissza.

Zsóka itt ismerkedett meg a későbbi férjével, szerelem lett belőle, házasság, család. „Ki hitte volna? Szerettem ott dolgozni, de ahogy teltek az évek, valami másnak a szele érződött. Kaptam egy másik munkahelyet, ami teljesen más világ volt. De jó emlékeket vittem innen magammal. Mindenki mindenkit ismert, ha valaki bejött, megállt a pultnál, elmesélte a napját. Sok idő eltelt azóta, sok minden változott, az emberek is. De az akkor jó világ volt.”

A teázós galériás nemzedék

A törzsvendégeknek lehetett saját kávéscsészéjük, söröskorsójuk, és ülhettek a földszinten levő asztaloknál. A diákok, a „galériás nemzedék”, vagy a „teások” az emeleten foglalhattak helyet. Gyakran előfordult, hogy egy tea mellett hatan-nyolcan ültek órákon keresztül. „Volt, hogy haragudtunk rájuk, hogy csak cigiznek és nem fogyasztanak. Ha szóltunk, akkor vettek egy teát. Bencze Tibi mondta, hogy ki kell szolgálni az asztaloknál a vendégeket. Mondtam, én soha nem fogok felmenni az emeletre egy teáért. Ő azt válaszolta, soha ne mond, hogy soha. S milyen igaza volt” – meséli nevetve Zsóka.

Ki kellett érdemelni, hogy valaki az alsó asztalokhoz leüljön diákként. Ez íratlan szabály volt a Tilosban, de soha nem volt konfliktus belőle. Megvolt, hogy ki ülhet a pódiumon, az első asztalnál, mindenkinek megvolt a törzsasztala. Le kellett nőni a Tilos alsó asztalaihoz – fogalmaz mosolyogva György Attila, amikor tilosos időket idézni találkozunk.

Életérzés volt

„Hogy mikor voltam először a Tilosban, nem tudom, de mindenképp már a legelejétől jártam oda, jól ismertem az alapítókat is. Egyszer egy délelőtt bementem, az első asztalnál ült Bencze Tibi, a tulajoknak a kirakatnál levő volt a törzsasztaluk, és odaültem. Kértem egy kávét, de hitelbe, mert nem volt pénzem. A Tilosban mindig volt hitel, nem szerették és nem szerettük mi sem, de a törzsvendégeknek mindig volt. Később rá is fáztunk erre. Szóval, beszélgettünk, és Tibi egyszer csak azt kérdezte, hogy: nem veszed meg a Tilost? Mondtam, most kértem hitelbe egy kávét. Na, de addig, addig, hogy megegyeztünk, és rá egy-két órára a volt sógorommal, Costival meg is vettük. Kezet fogtunk, Tibi felállt, kifizette a kávéját és kisétált az ajtón. Cositval néztünk egymásra, hogy van egy kávéházunk.

Úgy véli, noha nem volt egy csilivili hely, mégis vonzerővel bírt a Tilos, és egyértelműen a társaság volt ez a vonzerő. Mindenképp több volt, mint egy egyszerű kocsma vagy kávéház, életérzés volt. Ha valakit meg akartál találni, az előbb-utóbb felbukkant ott. Volt is egy mondás: bármilyen problémád van, ülj be a Tilosba egy fél órára, és meg fog oldódni – mutat rá György Attila.

Aztán eljött a 2009-es év, az épület tulajdonost cserélt, akinek más tervei voltak ott. De még két hónapig működhetett a Tilos. „Ha már meg kellett lépni azt, hogy bezárjuk, ez így elfogadható volt. Még két hónapig napra pontosan működtettük. Már bontották fent az emeletet, az utolsó két-három nap arról szólt, hogy a megmaradt piakészletet meg kellett inni. Kitettem az ablakba egy A4-es papírlapot, hogy köszönjük, vége! Mi se hittük el.” Hozzáteszi, volt olyan, miután eladták, hogy reggel elindult, és azon vette észre magát, hogy ott van a közben a kávéház helyében megnyitott gyógyszertár előtt.

Később, A Tilos kávéház legszebb meséiben így írt a helyről: „A Tilos Kávéház élénk művészeti élete megtűrte a kulturális rendezvényeket: tárlatok, könyvbemutatók és színészi estek, koncertek és közéleti beszélgetések zajlottak le hetente, a sajtó és a kisváros érdeklődése mellett; a vendégek sztoikus nyugalommal viselték a sors ezen hiábavaló csapásait, hiszen tudták, hogy csupán ezek az öncélú, senkinek sem használó és hiú rendezvények minősítik a kávéházat azzá, ami.