Egykor szenzáció volt, ma kissé feledésbe merült: a kászoni múmia története

A Székely nép 1942. október 6-ai számában is találunk róla cikket, a templom újjáépítését követően. A szerző kitér a templom pompás fekvésére is: dombon épült, erődszerű ősi falak s sugár fenyők veszik körül. A templomkert toronyszerű bejárata előtt a világháború 82-es bakáinak hősihalott emlékei sorakoznak. Az újjáépítésről megemlíti: „ Árpádkori szentélyének formáit meghagyták, tornya alapját is, különben hajóját kiszélesítették, belsejét kifestették, új orgonát szereltek belé. A templom átépítése szerencsésnek mondható, a megoldás illik az ősi környezetbe.” Majd a múmiáról ír, mint külön érdekessége és idegenforgalmi lehetősége Kászonnak.

Kászonországba látogat 1944-ben a Székely Nép riportere, és riportútja során a kriptában megtekinti a múmiát is. A jelzett év január 18-ai lapszámában így ír: „Vastag faajtót emelünk fel, hogy lemehessünk a kriptába, ahol az országszerte híres múmiákat őrzik. Barna, üvegfedelű koporsóban fekszik a múmia.

A legrészletesebb cikk a mumifikálódott papról, amit találtunk, az Ellenzék 1943. április 28-ai lapszámában olvasható. Az Óvári-Óss József székelyföldi riportsorozata rovatban jelent meg, a szerző némi bulváros felhanggal ugyan, de alaposan körbejárta a témát, a cikknek A kászoni „Tutankhamen” címet adva. Eszerint noha eddig csak borvizéről volt nevezetes, de a helyi kereteken messzi túlmenő nevezetessége is van a kis székely községnek. Mint írja, a híre messze futott, bejárta a négy székely vármegyét, sőt, egy a Székelyföldet járó híres budapesti egyetemi tanár jóvoltából a nagy külföldi orvosi szemlék is foglalkoztak már az esettel. Ő maga „Csíkszeredán” hallott róla egy vidám baráti körben.

„Igy szólt a kérdés:
– Hát a kászoni papot láttad-e már?
Olyan hangsullyal kérdezték, hogy azonnal megütötte a fülemet a szó. Nyilvánvaló volt már magából a hangsulyozásból, hogy nem az eklézsia papjáról, nem is a plébánosról, szóval nem az élő kászoni papról van szó, hanem egy másik kászoni papról, aki nem tudom, mi okból, milyen módon, de valahogy nagy névre és hitre tett szert.
– Nem! – feleltem meghökkenten. Honnan ismerném és hol láthattam volna?
– Azt pedig meg kell nézni! – mondták most már többen és a szemük huncutul összenevetett. – Ilyen csoda még nem volt.”

Ennyi elég is volt az újságírói kíváncsiságnak, Óvári-Óss József útra kel. „Kissé körülményes volt hozzájutni. A húsvéti ünnepek előtt nem tudni miért, a MÁV-AUT felfüggesztette a csikszereda-kászoni társasgépkocsi-forgalmat és csak nagynehezen lehetett magánjárműhöz jutni.”

Mint írja, maga a mumia a templomhoz tartozó, kikövezett sirveremben nyugszik, és „közkívánatra” a harangozó fia szokta megmutogatni az idegeneknek.

Hogy mennyire játszott közre a fellelkesült író fantáziája mindezek leírásában, nem tudni. A múmiáról beszámolva kiderül, a színe sötétbarna, szilvaíz-színű, teljesen összeaszalódott emberi test. Csupa csont és bőr. Hihetetlen módon összezsugorodott, alig 120 centiméterre. Egyetlen testrésze sem hiányzott, megvolt a haja is.

A riporter arra is rávilágított, hogy a kászoni pap személyét övező rejtélyt György Gábor római katolikus esperes oldotta meg, hosszú kutatás után: Andrássy Mihály tusnádi plébános. (Itt is Andrássyként említik.)

„– Az még kideritetlen – meséli az esperes –, hogy Andrássy Mihály miként került Kászonba és miért itt és miért nem Tusnádon temették el. Errevonatkozó feljegyzéseket nem találtam sehol, de talán a szerencsétlen végü Rákóczi-felkelés utáni nehéz idők ezt is megmagyarázzák. A keresztlevele megvan. Eszerint kászonfeltízi születésü volt. Azt tudjuk, hogy sokáig betegeskedett. Valószinü, hogy halálát érezte közeledni, és ezért jött haza Kászonba.”

Mi a magyarázata annak, hogy Andrássy Mihály holtteste több mint kétszáz éven át épségben megmaradt? – teszi fel a kérdést a riporter. „Próbálták azzal magyarázni, hogy a kászoni talajnak, amely köztudomás szerint is vulkanikus eredetü, erős rádiumos, esetleg más természetü kisugárzása van és ez a kisugárzás tartotta épségben a holttestet. A magyarázat azonban tul tudománytalan volt. Később orvosok is megvizsgálták a mumiat és kétségtelenül megállapitották, hogy azt nem balzsamozták be. Maradt tehát a lehetőség: nem kerültek-e olyan anyagok a szervezetbe, amelyek a bebalzsamozást más külső behatás nélkül is elvégezhették?

A kutatás ebben az irányban indult meg és szenzációs felfedezéssel járt. Igy találtak leveleket, amelyekben arról esik emlités, hogy »egy tusnádi pap, aki sulyos heptikában szenved, fáradhatatlanul járja a hegyeket és különböző növényeket gyüjt. Ezeket megfőzi, napestig kotyvaszt, tüzhelyén, mint a boszorkányok, a lakása olyan, mint a javasasszonyoké, de szed mindenféle mérges burjánt, száritgatja, porrá töri őket, megfőzi, lepárolja, ismét másokkal összekeveri és a végén megissza. De nemcsak maga használja orvosságul a havasi legelők különböző növényeit, hanem másoknak is ajánlja és sokakat meg is gyógyitott nyavalyáikból«.”

Hozzáteszi, természetesen minden csak feltevés, de környékbeliek esküsznek rá. Arra is felhívja a figyelmet, hogy érdemes lenne, ha orvosok megvizsgálnák a természeti csoda okát. „Az meg már a közigazgatási hatóságok dolga lenne, hogy a mumiát felöltöztessék és akár üveg, akár más koporsóba zárják, mert kétségtelen, hogy

Arról is szól, hogy a nagykászoni templom bővítésekor (1938–1942) ki kellett vegyék a kriptából, egy új cserefa koporsót készítettek, melynek nyitható belsőfödelét beüvegezték. Az építkezés idejére az altízi római katolikus iskola irodájába helyezték. Helybéliek úgy emlékeznek, hogy ekkor törhetett el a bal lába – szintén iskolásokat emlegetve.

„Hirsch Hugó híres csíkszeredai sebész főorvos szerint balzsamozva nem volt, budapesti és bukaresti orvosprofesszorok szerint a földben valami sók, savak voltak, ezek konzerválták” – idézi a szerző György Gábor esperes feljegyzéseiből.

András Ignác kiemeli, Andrási Mihályt és földi maradványait a nép szentnek tartotta, sokan imameghallgatást tulajdonítottak neki. Arra is kitér, hogy a kripta bebetonozása nem használt a múmia állagának, a lassú bomlás jeleit vélték rajta felfedezni. Emiatt György Gábor esperes 1957. szeptemberében az Egyházi Főhatóságokhoz folyamodott, a 100. számú jelentés által. A válaszként érkező püspöki levelet is közli a szerző: „Folyó évi 100. számú felterjesztésére válaszolva közlöm: jobbnak látom, ha Andrási Mihály földi maradványai ott maradnak továbbra is a kriptában. A kriptát zárják le teljesen és ezen alkalommal végezzék el a beszentelést. Alba-Iulia-Gyulafehérvár 1957. szeptember 24-én” – írta a válaszlevélben Márton Áron püspök.

A földi maradványok ekkor kerültek a templomkertbe. Sírja fölött ez áll: „Andrási Mihály 1694-ben született Kászonfeltízen. Csíkszentimrén, Csíkszentkirályon és Nagytusnádon plébános. Az 1717–1723-as nagy pestis idején Alcsík falvaiban a betegek fáradhatatlan látogatója. A kegyelet és hála emlékére vésetett újratemetési évében 1977.”