Meglátni a diákban az embert: pszichológus a tanévkezdésről

A tanárok zöme hamarabb észreveszi a hibákat, mint a pozitívumokat, ez pedig szorongáskeltő a gyermek számára, úgy értelmezi, hogy nem felel meg az elvárásoknak. Jó lenne nem figyelembe venni a pedagógusok tudatos vagy tudatalatti üzenetét, hogy mindenből teljesítsen ugyanolyan jól a gyerek. Gyakori, hogy a diák igyekszik, közben meg nem ezt értékelik az iskolában, hanem azt emelik ki, hogy valami nem sikerül neki a próbálkozásai ellenére sem.

– És miként segíthet a szülő, hogyan irányíthatja a gyereket arra felé, hogy ne vegye túl komolyan ezeket az elvárásokat?

– Nagyon egyszerűen. Úgy, hogy ő maga, a szülő sem veszi véresen komolyan a követelményeket. Az elemista számára még nagyon fontos, hogy szülei miként viszonyulnak az iskolai elvárásokhoz.

Bár elemiben a tanító tekintélye fontossá válik a gyerek szemében, sőt, kezd a szülő fölé nőni a tanulás tekintetében, még mindig erősebb meghatározó tényező a szülői attitűd. Az a jó, ha a szülő eldönti: nekem igenis elég, hogy a gyerekem igyekszik, elég, ha valamiben kimagasló, érdekli valamelyik tantárgy, örömmel közelít feléje. Ne próbáljon még ő is rálapátolni a pedagógus elvárására azzal, hogy számonkéri, ellenőrzi a házi feladatokat, kihallgatja a gyereket, hozzáad plusz információkat a tananyaghoz. Amikor így tesz, átveszi a pedagógusok elvárásait, és fokozza a gyerek szorongását.

Ilyen esetekben arra kell törekednie a szülőnek, hogy a gyerek például jusson hozzá a megfelelő olvasmányélményhez, még akkor is, ha diszlexiás: a szülő azzal segít, ha hangoskönyvet vesz, felolvas a gyereknek, akár tizenéves koráig, addig, amíg egyedül is képes eligazodni a betűk világában. Tehát nagyon különbözőek a gyerekek, és nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy segítsünk vagy ne segítsünk nekik otthon. Nyilván megterhelő számukra, hogy már ötödiktől napi hét órát töltenek az iskolában, utána hazamennek, és órákig házi feladatokat kell oldaniuk. De ezt sem lehet engedni – bár persze vannak diákok, akik hajlamosak erre, mert erős a megfelelési kényszerük. A szülő könnyen segíthet ezen: azt mondja, egy órát házizzál, és ne többet, ha én napi nyolc órát dolgozom, a gyereknek sem szabad többet.

– Említetted, hogy figyelembe kellene venni, hogy minden gyermek más. Közben meg sokszor hallani, hogy a pedagógusok „egyenruhába öltöztetik” elvárásrendszerüket, és nem összpontosítanak eléggé arra, hogy melyik diák miben tehetséges, így elveszik a kedvét a tanulástól. Mit javasolnál e tekintetben a tanároknak?

– Erre valók a továbbképzések, amelyeken a pedagógusoknak alkalmuk nyílik megismerni a különböző problémákat, például hallanak a diszlexiáról, diszgráfiáról, de érzékenyítésről is szólnak ezek a képzések. Ilyenkor kinyílik a világ például egy matematikatanár előtt, és rájön arra, hogy mi mindent kezdhet egy szertelen, figyelmetlen gyermek, mekkora sikereket érhet el például esztétaként. Vagy megértheti, hogy vannak olyan területek, ahol eltörpül az, amit az adott tanár saját tantárgyaként át kell adjon a gyerekeknek.

hanem hogy meglássa a diákban az embert, aki a padban ül, hogy tényleg valós értékei mentén értékelje. Persze nem kell túl elnézőnek lenni a szertelen, szemtelen gyerekekkel szemben, viszont nagyon lényeges észrevenni, ha valaki valóban igyekszik. Tudni kell differenciálni, de persze ezt egy életen át lehet tanulni. Ha a tanár legalább törekszik, akkor nagyon értékelik ezt a gyerekek. Paradox módon pont a gyerek másságát lehet a saját tantárgyhoz közelíteni, mert akkor az embert értékeli benne a pedagógus, aki így szimpatikussá válik, ezzel együtt pedig szimpatikussá válik a tantárgya is. Ha a pedagógus megpróbálja megkeresni az igazat, a jót és a szépet a gyerekben, akkor a diák azzal viszonozza, hogy komolyabban veszi a tantárgyát, és fontossá válik számára, hogy haladjon.

inkább vezéregyéniség, ötletgazda vagy tervező – vagyis magyarán fogalma sincs önmagáról. Tud egy csomó mindent, és nem tudja alkalmazni, mert képtelen közösségben dolgozni. Azon kívül nyilván az egészségi és fizikai erőnlét is fontos e tekintetben, amit a szabad levegőn történő kötetlen mozgással lehet leginkább megőrizni, talán még inkább, mint egy teremben tartott edzésen.

És ha túl sok a kötött tevékenysége, akkor óhatatlanul csorbul a kreativitása, ami nélkül mondhatni gépekké minősülhetünk.