A tapasztalt óvónő tanácsa: töltsünk több időt a gyerekeinkkel!

Tizenkét év gyakorlatvezetés után megcsappant a gyereklétszám, megszűnt egy magyar csoport, aztán még egy, és csak egy csoport maradhatott a végén, érdekes amúgy, hogy a román csoport nem szűnt meg a létszámcsökkenés ellenére sem. A kolléganőm makacs székely révén, azt mondta, hogy ő nem megy el, percek alatt kellett akkor eldöntenem, hogy én megyek. A tanfelügyelőségen mondták, hogy a hármas iskolában, a mai George Coșbuc-ban indul csoport, így megtörtént megint az áthelyezésem. Bejelentkeztem az iskolába, kaptam egy üres tantermet, egy katedrát, de a forradalom után nem volt szükség rá, hiszen egyfolytában a gyerekek között lehetett az ember. Megszerveztem a szülőkkel, hogy melyik óvodából milyen bútort hozunk el, a lépcsőházunkból elkértem a szomszédtól a polcot, aztán sikerült bútort szerezni a tanfelügyelő közbenjárásával is. Egy román szülő támogatott a kis bútorok, játékkonyha elkészítésében, hiszen azt akarták, hogy a gyerekük megtanuljon magyarul, ezért oda íratták Cezart, aki ügyesen meg is tanult magyarul három év alatt. Vannak tehát jóérzésű román szülők, akik észreveszik, hogy szükséges a jó együttélésért az is, hogy észrevegyük a mellettünk élőket is. Jogom volt az előrehozott nyugdíjhoz, így eljöttem, hogy a kolléganőm ne kerüljön az útra a megcsappant gyereklétszám miatt.

Ma nyugodt lélekkel tudok visszatekinteni a pályámra, de miután eljöttem nyugdíjba, annyira hiányzott az óvoda, hogy még két évig visszajártam a lányomhoz, Katihoz segíteni, aki szintén óvónő lett. Az első óvoda nélküli szeptember elsején könny szökött a szemembe, hogy én most már sehova nem tartozom, és még egy virágot sem kapok óvodakezdéskor. De aztán jött Kati, hozott virágot, és megnyugodtam, és inkább hálát adtam az Istennek az elmúlt negyven évért. Közben megérkezett az unoka is, aki kitölti a napjaimat.

Kicsit átbillent most a mérleg, a szülők az ovitól várják el, hogy oldja meg a gyereke kirándulását, a táncot, az úszást. Most sokkal nagyobb felelősség óvónőnek lenni, több minden terhelődik az óvónőkre. Sok a papírmunka, de ez a Ceaușescu-időkben is így volt, ehelyett sok mindent lehetne csinálni a gyerekkel.

– Hogyan látja, mi változott jó irányba az elmúlt negyven évben?
– Az átállás először az oviban kezdődött, szabad kezet kaptunk. Összeálltunk mi, módszertanosok, és a már létező román program alapján kidolgoztunk korcsoportonként egy minta-munkatervet, amit majd az óvónők kezébe adtuk. Ez plusz munka volt, de szívvel-lélekkel csináltuk, mert tudtuk, hogy jó irányba haladunk. Módszertani tevékenységeket szerveztünk, és mindenkitől mindig tanulhattunk, a fiatalabbaktól is, és sokkal könnyebben hozzáférhettünk mindenhez. A kuckórendszer bevezetése is sokkal jobb, azaz most a katedra helyett játékkuckók vannak, ahol többet mozoghatnak szabadon a kicsik. Ha a szülők segítenek, anyagilag áldoznak, akkor nagyon jól be lehet rendezni egy csoporttermet.

– Hogy látja, mennyiben voltak másak a régen a gyerekek?
– Ha egyszer valami nem volt, nem volt, és a gyerekek megértették.

és akkor megbeszéltük a szülőkkel, hogy ezt így nem lehet. Akkor felemeltem a hangom, és elmondtam, hogy tiszteljen engem, ha én is tisztelem őt. Ez kivétel volt, de tény, hogy sokkal fegyelmezhetőbbek voltak akkor a gyerekek, mint most.

Azt tanácsolom, hagyja az internetet, a telefont, mert ez a baja ezeknek a gyerekeknek, hogy nem kapnak elég figyelmet a szülők részéről.