Érintésről, identitásról, az elnyomott énről – Kristály Kincső festőművésszel beszélgettünk

A Csíkszeredából indult fiatal festővel arról beszélgettünk, hogyan jutott el a gyerekkori sérülésektől és az ekcémától a diplomamunkájáig, miért fontos számára a női nézőpont, mit tanult az elmúlt öt évben a Képzőn, és miért gondolja úgy, hogy a diploma valójában nem valaminek a vége, hanem a kezdete.

A színekkel is eltértem a biológiai bőr természetes színeitől. Inkább vörösesebb, húsosabb árnyalatokat használtam. Ezzel azt szerettem volna elérni, hogy a néző ne csak kívülről nézze a bőrt, mint amikor ránézünk a saját tenyerünkre, hanem valahogy a bőrön keresztül is tudjon nézni. Mintha belülről kifelé látnánk, és a fény kívülről szűrődne be. Ezért lett fontos számomra az átjáró fogalma is. Ennek két oldala van. Az egyik a bőr biológiai tulajdonságaihoz kapcsolódik, hiszen ez az egyik első felület, amelyen keresztül már csecsemőkorban kapcsolatot tudunk teremteni a külvilággal. A látás, a beszéd és sok más képesség később fejlődik ki, a tapintás viszont már nagyon korán jelen van.

– A kutatásaid során az érintés fontosságával is foglalkoztál?

– Igen. Találtam olyan kutatásokat, amelyek azt vizsgálták, hogy mennyire fontos a testi kontaktus már csecsemőkorban. Az egyik ismert kísérletben árva kismajmoknak két pótmamát készítettek: az egyik drótból volt, és ennivalót adott, a másik pedig szőrrel volt bevonva, viszont nem adott táplálékot. A kismajmok ugyan átmentek a drótmamához enni, de utána mindig visszatértek a szőröshöz, mert az adott nekik biztonságot. Vagyis a fizikai kontaktus még a táplálékkal szemben is fontosabbnak bizonyult. Ez jól mutatja, hogy

Ez a kettősség jelenik meg a két festményben is.

– A női nézőpont viszont később kapcsolódott be ebbe a témába, igaz?

– Igen, kezdetben nem volt ennyire tudatosan jelen. A téma tulajdonképpen a saját bőrömből indult ki. Gyerekkorom óta atópiás ekcémás bőrrel küzdök, és nagyon sok orvosnál jártam vele. Hasonló az allergiához, és valószínűleg lelki eredetű oka is van. Emellett ötéves koromban volt egy komolyabb csonttörésem is. Akkor egy orvos azt mondta, hogy be kell gipszelni, viszont anyukám érezte, hogy valami nincs rendben, s elvitt egy másik városba kontrollra. Ott kiderült, hogy

Innen kezdett érdekelni, hogy hogyan hat a lelki egészségünk a fizikai egészségünkre, és fordítva. Hogyan jelennek meg a lelki problémáink a testünkön, és hogyan hat a fizikai állapotunk a személyiségünkre, a fejlődésünkre, arra, hogy mennyire érezzük magunkat egésznek, vagy hogy mennyire vagyunk otthon a saját bőrünkben.

Ezekből a kutatásokból az volt igazán érdekes, hogy milyen mélyen beépülhetnek a testbe és a személyiségbe olyan tapasztalatok, amelyekre később már egyáltalán nem emlékszünk. És közben arra is rájöttem, hogy ennek a témának van egy nagyon sötét oldala. A kutatás során olyan történetekkel is találkoztam, amelyekben már nemcsak a szeretetről és a kötődésről volt szó, hanem arról, hogyan lehet ezeket a korai kapcsolatokat társadalmi szinten manipulálni.

– Milyen volt közben festeni? Amikor az ember hallgatja, hogy mennyi minden van egy ilyen diplomamunka mögött, könnyű azt hinni, hogy a művész fejében már az első pillanatban összeáll minden.

– Nálam egyáltalán nem így történt. Nagyon komplex keresési folyamat volt. Tavaly szeptemberben már voltak gondolatfoszlányok és ötletek, de még nem tudtam, hogyan lehetne ezeket egyetlen nagy egésszé összegyúrni. Eleinte még az is felmerült bennem, hogy térplasztikát, installációt vagy valamilyen több kisebb darabból álló munkát készítek. A két képet párhuzamosan festettem.

– A szakdolgozatodban mitológiával is foglalkoztál. Miért éppen ezek a történetek kerültek bele?

– Azért, mert ugyanazt a kérdést sok különböző történeten keresztül meg lehet vizsgálni: hogyan próbálunk kilépni a saját határainkból, és mi történik akkor, amikor túl közel kerülünk valamihez, amit addig nem ismertünk. Apollón és Marszüasz történetében például ott van ez a határátlépés. Marszüasz kihívja Apollónt, és amikor már úgy tűnik, hogy versenyben van vele, Apollón megváltoztatja a feltételeket. Van ebben egy olyan gondolat, hogy

Ugyanezt vizsgáltam Ádám és Éva történetében is. Ott a tiltott gyümölcs elfogyasztása után történik meg az a változás, amikor az ember elveszíti a korábbi tökéletes állapotát, és szembesül a saját halandóságával, sebezhetőségével. Mindkét történetben az érdekel, hogy amikor az ember megpróbálja átlépni a saját határait, akkor valamilyen következménnyel kell számolnia. Ez kapcsolódik a Doppelgängerhez is, mert amikor szembenézünk azzal a részünkkel, amit nem akarunk látni, akkor tulajdonképpen saját magunkat kezdjük kívülről nézni. Csakhogy ezt nagyon nehéz objektíven megtenni.

Ugyanez történik akkor is, amikor mesterséges dolgokat teszünk a testünkhöz. Egy implantátum, műszempilla vagy más beavatkozás idegen dolog, mégis a test részévé válva bizonyos esetekben szépnek, vonzónak látjuk. Közben a saját, természetes testrészeinket bizonyos helyzetekben tabuként kezeljük.

– Szerinted mennyire van szükség ma olyan művészetre, amely a női testhez és a női tapasztalatokhoz kapcsolódó kérdéseket vizsgálja?

– Szerintem szükség mindenképpen van rá, és befogadó is van. Mi azért viszonylag kiváltságos helyzetben vagyunk a világ más részein élő nőkhöz képest, de még mindig nagyon sok olyan megkülönböztetés létezik, amivel nem lehet egyetérteni. Vannak országok, ahol a nőknek alapvető jogaik sincsenek meg, és vannak olyan törvények, amelyek szerintem egyszerűen elfogadhatatlanok. Ebben szerintem a művészetnek is van szerepe. Nemcsak a női művészeknek, hanem a férfiaknak is lehetőségük van arra, hogy ezekről beszéljenek. Fontos, hogy

Viszont az is probléma, hogy a női testet nagyon könnyű félreértelmezni. A férfi művészetben például gyakran előfordul, hogy a női test szexuális tárgyként jelenik meg. Ez viszont éppen azt az elképzelést erősíti, amit szerintem sok esetben meg kellene kérdőjelezni. Ezért nagyon fontos, hogy hogyan ábrázolunk egy testet, és milyen kontextusba helyezzük.

Most pedig tényleg úgy érzem, hogy innen kezdődik az egész.