
A barcasági csángó közösség hagyományos népviseletben vonul fel egyházi ünnepein
Fotó: terrabarcensis.ro
A természetes fogyatkozással, beolvadással vagy elnyomással folytatott küzdelemben nagyjából csak magukra számíthatnak a barcasági csángók – állítják a közösség képviselői. Ha kissé későn is, de ráébredtek: a székelyektől és a másik két csángó népcsoporttól némileg eltérő kultúrájukat, viseletüket, népszokásukat helyettük senki nem fogja ápolni. Az Erdélyi Napló legfrissebb számában a Barcaságban „kirándulunk”.
2019. november 21., 15:582019. november 21., 15:58
A Brassó melletti Hétfalu minden szegletében találni lelkes, nemzete iránt elkötelezett embert, aki büszkén vállalja és hirdeti csángó mivoltát. Talán azért, mert soha nem voltak annyira „felkapottak”, mint a szomszéd történelmi régió lakói, a székelyek, de nem is voltak olyan „lesajnáltak”, mint moldvai testvéreik, a barcasági csángók némiképp háttérbe szorultak. Nemcsak az anyaország, hanem a Székelyföld figyelme is átsiklott fölöttük, írja Szucher Ervin, a riport szerzője.
A Türkösön élő Gödri Anna is úgy érzi, a négyfalusi csángók jóval az 1989-es fordulat után kaptak észbe. 2010 táján ébredtek rá, hogy nagyszüleik, dédszüleik egykori népviselete kezd eltűnni. A helyzet felismerését a tenni akarás követte. Szerencsére a Barcaság kitermelte azokat, akik elkötelezettséget éreztek a múlt iránt. Csak egy példa: a varrókör jövőre ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját.
A Türkös és Csernátfalu határában élő Erőss József bő kilenc évtizeddel ezelőtt székelynek született, de nagyon büszke az őt befogadó csángóira, akik között eddig hatvannyolc esztendőt élt le. Fiatal tanítóként a kézdiszászfalusi férfinak az elején furcsa volt belekóstolni a barcasági életbe. Az idő teltével fokozatosan megkedvelte, majd megszerette a vidéket és lakóit is. Mint mondja, pedagógusként nem volt épp olyan egyszerű az 50-es években magyarkodni. Nem mindig hallgathatott a szívére, még akkor sem, ha az esze is ezt súgta. Amikor viszont az egyik tanítványa órán azt kérdezte, hogy csak „csak a román népnek vannak vitézei, nekünk nincs egyetlen hősünk sem?”, akkor Erőss József elszégyellte magát, és megfogadta: attól a naptól minden egyes tananyagba becsempészi a magyar történelmet és néphagyományt.
A nyugdíjas tanítót örömmel tölti el, hogy egyre több helyi lakó kezd érdeklődni és ragaszkodni az ősi hagyományhoz.
Barcasági csángó farsang, a borica
Fotó: terrabarcensis.ro
Ha nótákat meg ínyencségeket nem is örököltek az ősöktől, a barcasági csángók sok szép népmesével, regével és mondókával maradtak. No meg a valóban különlegesnek mondható boricával, ami több mint tánc: a vízen túlinak nevezett háromfalusi, azaz tatrangi, pürkereci és zajzoni csángók szokásrendje, amely másodjára éled fel hamvaiból. A téli napfordulathoz kötődő beavatótáncot ma újra járják a háromfalusi legények. Hetekig tart a próbafolyamat, amit egy vatáf vezet. Aztán december 28-án, az aprószentek napján, a színes szalagokat és zajkeltő eszközöket viselő legények, csákánnyal vagy lapockával a kezükben végigjárják a falut, bekérezkednek a gazdához, és az udvarán eljátsszák a táncot. A faluból összegyűjtött ételből, italból és pénzből aztán nagy bált csapnak, amelyre természetszerűen már a lányok is hivatalosak. Ha így folytatják a hétfalusi csángók, unokáik unokái is majd elmesélhetik, hogy a boricát még mindig járják, ha azóta meg nem haltak.
A zene, a vers szeretete hozta őket össze, s noha volt idő, hogy nem zenéltek együtt, évek múltán is elő tudtak húzni egy-egy dalt a „bőröndből”. A Bőröndös zenekar tagjaival, Bíró Hunorral, Székely Norberttel és Moldován Balázzsal beszélgettünk.
Ötven alkotás, több száz járókelő és egy különleges évforduló. A csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola kerítés-kiállítással tiszteleg névadója előtt, közelebb hozva a művészetet a város lakóihoz.
A lassan sült paradicsom mély, telt íze és a jalapeno harmonikus fúziója képes minden partit és meccsnézést felejthetetlenné tenni. A ropogós tortilla chips és ez a sűrű szósz olyan páros, amiből sosem elég egy tálka.
Részletesen bemutatott társadalmi látlelet Cristian Mungiu legújabb filmje a Fjord, amiben a rendező egy nagy botrányt kavaró történést dolgoz fel, a keleti és nyugati világ találkozási pontjánál. Kritika.
Vannak helyzetek, amikor minden másodperc, minden szó számít. Bartos Mónika csak 23 éves, de a rohammentő-szolgálatnál végzett sok ezer önkéntesóra során megtanulta: az életmentésben a gyorsaság, a csapatmunka és szakmai tudás kulcsfontosságú.
Bizonyára sokan gondolnak nosztalgiával gyermekkoruk játékaira, vagy tán ma is őrzik azokat. Fekete István viszont nemcsak megőrizte egykori kedvenceit, hanem a csíki múzeumnak adományozta, megalapozva ezzel az intézmény játéktörténeti gyűjteményét.
Egy bukaresti villamoson történteknek két színházi ember is szemtanúja volt – ebből aztán monodráma született, most pedig színházi előadás formálódik belőle. A valós történet mögött azonban aktuális társadalmi jelenségre világítanak rá az alkotók.
Daniel Brici bányászportréi túlmutatnak a fotószerű pontosságon: a hiperrealizmus eszközeivel egy eltűnő világ emlékezetét őrzik. A Mineralia Humana kiállítás az emberi figyelem, a munka és a méltóság időtálló lenyomata.
Lenyűgöző látvánnyal és összecsapott utolsó évaddal búcsúzik az Eufória. A közkedvelt sorozat záróakkordja lezárt egy korszakot, olyan élményekkel hagyva a rajongókat, amit inkább elfelejtenének.
Ott, ahová már nem nyúl vissza az emlékezet, és ott, ahol nincsenek források és adatok, a hiányt kitölti a képzelet. Így volt ez régen, és így történt ez A hársfa című regény alkotófolyamata során is. A szerzővel, Antal Imrével beszélgettünk.
szóljon hozzá!