Ruhaköltemény tojás és tej fejében, avagy a kommunizmusban is volt igény a divatra

– emlékezik vissza a '80-as évekre egy egykori szövőnő. Érdeklődésünkre, hogy hogyan lehetett kicsempészni a méterárút, elárulta, hogy a ruhájuk alá, a testükre tekerték a selymet, két-három méternyit is, az nem tűnt fel a kapunál, ahol egyébként ellenőrizték őket távozáskor, belenéztek a táskájukba. „Megvoltak a kliensek, megrendelték a szoknyára, ruhára elégséges anyagot, de kabátra, dzsekire is voltak kérések” – meséli a nevét nem vállaló, ma már nyugdíjas asszony. „A fizetésünk nem volt rossz, mert mindig volt munka, külföldre dolgoztunk, de a pluszpénz is mindig jól fogott, abból vettem mosógépet, televíziót, hűtőszekrényt” – idézi azokat az éveket, amikor minden gyárból hoztak valamit a munkások, csavart, szeget, selymet, festéket, alkatrészt. Az is megtörtént, hogy az illető, aki kihozott egy kis darabot, nem is tudta még, mire fogja használni, „majd jó lesz valamire” – mondta. 

A selyemszövődéből „szállított” alapanyagokból egy-két jókezű varrónő pár óra alatt divatos ruhát kreált. Akkoriban a Neckermann vagy a Burda volt a legmeghatározóbb a divat terén, kézről kézre adták ezeket a folyóiratokat, a varrónők pedig otthon, a konyhában berendezett kis háziműhelyükben el is készítették a kinézett darabokat.

– avatott be a részletekbe Nagy Dalma. Elsősorban bútorszövetet szőttek, de készítettek szélkabátnak való alapanyagot is. „Ruhának valóval azért sem próbálkoztunk, mert a divat gyorsan változik és azt követni kell, másképp nincs értelme” – magyarázta, hozzátéve, hogy központosítva dolgoztak anno, Bukarestben mondták meg, hogy miből mit és mennyit állítsanak elő. A bútorszövetet, miután megszőtték még különbözőképpen kezelték, például, hogy lemosható, vagy vízálló legyen. Így is hathónaponként változtak a minták, a színek, a színkombinációk. Külföldről jöttek a megrendelések, például Kanadából, ahonnan azt is megmondták, hogy mit szeretnének, mintát is küldtek, amit újra kellett tervezni. Thaiföldre is dolgoztak, illetve magyarországi megrendelőknek is. 

De a jó varrónő nem csak azért jó, mert meg tud varrni egy ruhát, hanem mert azt is látja lelki szemeivel, hogy az illető milyen típus, hogy fog azon kinézni a divatlapból választott minta: talál az alkatára, vagy sem, esetleg tanácsot ad, ötletekkel jön. Így működött ez Ibolya otthoni műhelyében  is, aki nem csupán pénzért vállalt munkát, de „természetben” is lehetett fizetni neki. Tej, tojás, szalonna, füstölt kolbász, zöldség mindig volt a család kamrájában, ugyanis sokszor ezekkel fizettek az áhított ruhadarabokért.