Miért kell nekünk, ami másnak van? A lemaradástól való félelem, a FOMO

Rámutatott, például az iWiW megjelenésekor látszott már, hogy mindenki milyen „kíváncsi”, és mindenki milyen exhibicionista. Addig az emberek a kis településeken nagyon jól elvoltak, a szomszédaik ismerték őket, élték a maguk életét, voltak barátaik (vagy nem), elutaztak ide-oda (vagy nem), szomszédoltak, kiültek a padra, és megbeszélték a falu híreit. Sokat dolgoztak, és sokkal nyugodtabban voltak.

„Volt egy szép, lassú életük. Az első szorongás, ami megérkezett, az a gyorsaság következménye. Mindent nagyon gyorsan kell csinálni. Az ember kognitív rendszere fel tud gyorsulni, legalábbis azt a képzetet adja, hogy érti. Érti, mert csinálta. Az algoritmus értem van, nagyon egyszerű, hogy én is rájöjjek, hogy szeret engem a Facebook is és minden felület, mert amit csinálok, azt leköveti, rögtön felajánlja azt, amiről még nem is tudom, hogy szeretném, de már ott van. Tehát rájövök, hogy szeretném. Van egy olyan kör ebben az érzelmi megerősítésben, aminek a folyamán az embernek megvan az a képzete, hogy értelmi eszközeivel ezt követi.

A szakember kiemelte, a közösségi média elhozta a FOMO-t, azt az érzést, hogy mindenki sokkal jobb dolgokat tesz, mint mi, sokkal jobb helyen van, sokkal klasszabb barátai vannak, eleve sokkal jobb az élete, és nyilvánvalóan szebb is, mert fantasztikus fotói vannak.

És lehet, hogy a harmincötödik ismerősöm is kitette a Maldív-szigetekről azt a combfotót, amit mindenki csinál, mert fontos megmutatni, hogy mindenki fantasztikusan néz ki, fantasztikus helyeken, fantasztikus dolgokat csinál. Ebben az értelemben az a szorongás, ami mindenkit utolérhet, az az, hogy nekem is kell az, ami neki van” – mutatott rá, majd feltette a kérdést, hogy tulajdonképpen, miért?

Ha azt szerettük volna, mint más, akkor bizonyára már tettünk volna érte, hogy meglegyen. Viszont ha elénk tolják, akkor olyanok leszünk, mint egy kétéves gyerek a játékboltban, hogy azt is akarjuk, mégpedig azonnal. „Ebben az értelemben nyilván azért karaktervonások kellenek, hogy az embert a FOMO elérje. Hogy ne legyen biztos eléggé magában, hogy eleve legyenek szorongásai, hogy néha azt érezze, hogy az önértékelése mélyebb hullámokat vet a kelleténél. Mert ugye akkor azt is gondolja mindenki, hogy biztos kevesen szeretnek engem. Az önértékelési mínuszoknak van egy offline változata. Az embernek az önértékelése, önbizalma, önbecsülése nagyon függ a korai érzelmi viszonyoktól, főleg az anya-gyermek kapcsolat kiegyensúlyozottságától, mert akkor tudjuk azt átérezni, hogy gyerekkorunkban biztonságot adó világra neveltek minket. Anyánk szeretett, és az egy biztonságos talaj volt, ami azt is jelenti, hogy megbízhatunk a világban, nem fognak utálni.”

mert áttevődött a szórakozás és élménykeresés az online térbe” - magyarázta a pszichológus.

Hozzátette, az, hogy milyen programról, élményről hogyan maradunk le, az az online csoportnormának is egy kitermelt eredménye, és az offline barátok csoportjában, akikkel valóban találkozunk, ott is kitermelődik valami. Kiemelte, az embernek két hatalmas adag élménylehetősége van, és valamilyen módon meginduló szorongása vagy elégedettsége. A FOMO a szorongást indítja el, azt, hogy mivel nem vagyunk ott egy bizonyos eseményen, nem szeretnek. Az elégedettséget pedig a JOMO (joy of missing out) az, amikor azt érezzük, hogy milyen jó, hogy nem vagyunk ott, mert nem is akarunk ott lenni. Tehát, hogy el tudjuk dönteni, hogy hol szeretnénk lenni.

Hétfőn elmesélte a suliban, mindenki meghallgatta, és ennyi volt. Most, ha ugyanezt valaki kiposztolja, akkor az jön rögtön, hogy én is akarok vásárolni. Ha az igény felkeltődik, nagyon nehéz visszahúznom az offline életemben azt a spirált, vagy azt a potmétert, ahol az én valódi érzelmi állapotomhoz igazítható, a valódi életemhez igazított élményigényem van. (...) Először meg kéne nézni, hogy kinek a fotóját nézem, ki posztolta ki. Nem kell feltétlenül azt éreznem, hogy ha szerettek volna, szóltak volna, mert ez akkor arról szól, hogy van bennünk egy újabb szorongás, és ez pedig az, hogy mindenki szeressen. A nap rossz híre: nem szeret mindenki.”

Ha azt szeretnénk, hogy az a pár ezer ember, aki követ minket valamelyik közösségi oldalon, mind szeressen, akkor nagy bajban vagyunk. Lehet, hogy felét nem is ismerjük, és az az illúzió áll fenn a hiperkonnektivitás, a magas transzparencia miatt, hogy mindenki kell szeressen, aki követ minket.