Kerékpáron tekeri körbe a Balkánt a gyergyói pár

mondták. Ez a kép az elmúlt években árnyalódott, így közelebbivé vált a világjárás gondolata is:

„Pár éve kezdett a világ kitágulni előttünk: utazókat ismertünk meg, akik nagyon kis összegekből stoppolnak, a kempingezést választják a hotelek helyett, a főzést a vendéglők helyett, így pedig már minden közelebbivé, elérhetőbbé válik.

De nem minden edzési forma érdekes a tekergők számára sem: „nagyjából két hónappal a túra előtt fogtunk neki készülgetni, kezdetben napi egy-két órát akartunk szobabiciklizni, de ezt nehezen tudtuk komolyan venni részben, mert a szesszió alatt nem igazán volt erre idő, részben pedig azért, mert lusták voltunk. Miután lejárt a vizsgaidőszak, országúti biciklikkel fogtunk neki a szabadban tekerni, de mind ilyen 40-80 km-es távokat, és nem rendszeresen.”

Én egy Baby Annabelles iskolatáskával, Pali egy kölcsönkért biciklitáskával volt, ami csípődött be a küllők közé, a lába folyton akadt bele, és mivel nem volt vízálló, többször átázott.

Mindkettőnknek borzasztóan kényelmetlen ülésünk volt, minden reggel megszenvedtünk, míg vissza tudtunk ülni a biciklire. De minden kellemetlenséget és nehézséget félretéve sikerült annyira jól éreznünk magunkat, hogy újra nekivágjunk egy hasonló túrának. Igaz, két évnyi pihenés után” – mesélték nevetve.

A kellemetlenségek ellenére hiányolták a biciklit a nyaralásukból: „Tavaly Észak-Európában stoppoltunk. Svédországból át Dániába, onnan Németországon keresztül Hollandiába. Gondoltuk, könnyebb lesz így, mint biciklivel.

Mikor biciklivel vagyunk, nem kell függnünk senkitől, tudjuk, hogy csak rajtunk múlik, hogy holnap tudunk-e menni száz kilométert, nem pedig a szerencsén áll vagy bukik a dolog. Persze a stoppolásnak is megvolt a maga szépsége, erről se szeretnénk teljesen lemondani.”

Ennyi új táj és kultúra megismerése alatt természetesen előkerül a hasonlítgatás és bizonyos helyek kedvenccé nyilvánítása is: „Folyamatosan mozgásban vagyunk, így nehéz meghatározni egy kedvenc helyszínt. Eddig talán a kedvenc fővárosunk Szarajevó. A kedvenc tengerpart a kotori öböl egy eldugott kemping partja, a kedvenc erdei utak Romániában, a Retyezátban voltak. A kedvenc tó az Ohrid Macedóniában. Legkedvencebb fogadtatás Vajdaságon volt, ahol találkozhattunk az otthoni barátainkkal, és együtt bulizhattunk. De ezt a listát még lehetne folytatni.

Az útvonallal kapcsolatosan nem túl szigorúak önmagukhoz, ha valahol úgy érzik, hogy maradnának, akkor nem görcsölnek rá, addig ülnek ott, amíg jólesik. Az egyetlen szabály, hogy miután biciklire ültek, és eltervezték, hogy mennyit tekernek, betartják azt, hiszen legtöbbször tudják, hogy hol fognak aludni, és ott számítanak az érkezésükre, emellett ez segít abban is, hogy ne adják fel.

„Volt, hogy ingyen kempingezhettünk egy hostel udvarán, volt, aki a saját udvarába engedett be, máshol kedvezményt adtak amiatt, mert biciklivel vagyunk. Többször megesett, hogy idegenek kifizették a kávéinkat, vagy a pincér nem vett el pénzt, de volt olyan is, hogy az elárusítónő felpakolt gyümölcsökkel. A kempingekben is így megy: mindenki az asztalához hív, megkínál, megosztja veled azt, amije van.”

De hogy milyen nyomot hagy egy ilyen utazás az ember személyiségén, vagy mit változtat egy páron? „Azt, hogy mit tanultunk magunkról, nehéz meghatározni.

Valamilyen szinten nyitottabbak is lettünk az emberekkel, a világgal szemben. Nemrég hallottunk egy jó kis mondást, miszerint két ember akkor ismeri egymást, ha már megettek együtt tíz kiló sót.

Mi eléggé sózunk, a kezdetekből fogva nagyon őszinték vagyunk egymáshoz, azt gondolom, tudtuk, hogy kivel indultunk útnak, és egy percig se okoztunk csalódást egymásnak semmilyen téren.”