Hokista, vérmes szurkoló és fodrász: Kasky Kati csavaros története

A csinos, szőke hölggyel egy cukrászdában találkozunk, ahol az alkalmat kihasználva egy süteményt rendel. Az alakjára láthatóan nem kell vigyáznia, ennek ellenére megnyugtat: túlzásba nem viszi az édességet, havonta legfeljebb egyszer engedi meg magának, hogy kedvencéből egyen. „Nagyon rossz gyerek voltam, nem bírtam magammal. Inkább fiúra hasonlítottam, annyira aktív voltam. Arra gondoltak a szüleim, hogy muszáj leadjam valahol felesleges energiáimat, ezért háromévesen beadtak cselgáncsra” – meséli Kati, aki egyébként kiköti, hogy erre a névre nem reagál: őt szólítsák csak Sajtosnak. Vagy Cașcavalnak, ami ugye a sajt román megfelelője. Ez már öltözői fejlemény: a román csapattársak nem tudták kiejteni a Sajtost, őt pedig nem zavarta, hogy lefordítják. Olyannyira sajátja lett ez a név, hogy a Facebookon egy újabb csavarral úgy hívja magát, hogy Kasky Katalin. Vagyis ez a magyar családnév román fordításának becézett magyarítása.

Katalin életútjában nem ez az egyetlen csavar: három év cselgáncsozás után, mikor iskolába került a gyerek, megjelent az osztályban Márton Simon (neves sífutó és sílövő edző – szerk. megj.), azt kérdezve, hogy ki akar-e menni sízni. A kis Kati is a jelentkezők közt volt. Sífutással, sílövészettel fémjelzett korszaka a nyolcadik osztályig tartott, a következő váltásig: jelentkezett az akkor induló csíkszeredai női hokicsapatba. Az utcáról éppen nem lehetett oda beesni, hisz „normát” kellett adni, de neki ez persze nem jelentett problémát. Kiderült azonban, hogy porcleválása van: dagadni kezdett a térde olyannyira, hogy az orvosok eltiltották a hokizástól, úgy ítélve meg, hogy számára túl megterhelő. Katira azonban nem jellemző, hogy annyiban hagyja a dolgokat: gyógytornára járt, és hét év múlva ismét a jégen volt. A porcleválásos probléma azonban nem szűnt meg, évekig játszott vele, csak egy négy évvel ezelőtti székesfehérvári műtét orvosolta megnyugtatóan a helyzetet.

De miért volt olyan fontos számára, hogy annyi idő után is visszatérjen a jégre? „Csíkszeredában a hoki a fő sport, s régebb én is nagy hokirajongó, drukker voltam.

„Jól mondják, hogy ez egy durva sport, de az is igaz, hogy sok a védőfelszerelés. A nőknél a testjáték sokkal kevésbé engedett, mint a férfiaknál. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem fizikális a játék” – jellemzi a sportágat Kati. Ráadásul hiába női hoki, nem ritka a pofozkodás, verekedés sem, hisz a Csíkszereda és Bukarest közötti ellentét itt is megnyilvánul. Illetve manapság itt inkább, hisz a román női jégkorongbajnokságban mindössze ennek a két városnak van csapata. „Így nőttünk fel, hogy vérünkben van ez az egymás iránti utálat. Most is, amikor a Bukaresttel játszunk, és egy hozzánk szól, az biztos nem marad megtorlás nélkül. És fordítva. De miután leszállunk a jégről, tökjó barátok vagyunk, közösen üdítőzünk vagy beülünk a szemközti vendéglőbe egyet kávézni. A meccs alatt azonban kikapcsol az agyad. Nem tudod türtőztetni magad. Ez az én véleményem. Úgy látom, a fiúknál is pont olyan nehéz ez, mint nálunk. Ha jön egy 14 éves leányka, elüt és még vissza is szól, nem nagyon tudod elnézni neki” – ecseteli Kasky, aki hátvéd poszton játszik, és szokta is gyűjteni szépen a büntetőpercek számát.

Döntéséhez ugyanakkor az is hozzájárult, hogy amikor ő 14 éves volt, édesapja elhunyt. Négy testvér maradt az édesanyával, mind lány. Nagyon korán munkába kellett állni a gyerekeknek, hogy a családnak meglegyen a szükséges bevétele. „Hétfőn reggel mentem az iskolába felvételizni, délután pedig mentem édesapám temetésére. Nagyon apás voltam, megviselt ez az időszak rendesen. Kimaradtam a biatlonból is.”

A szakiskolát azonban elvégezte, egy év magyarországi gyakorlatozás után itthon egy fodrászműhelyben helyezkedett el. Voltak nehéz időszakok, de néhány év elteltével már saját vállalkozásában dolgozott egy, a sétálóutcában bérelt helyiségben. „Nagyon jól érzem magam itt, jó a hangulat. Mindjárt tizenkét éve itt vagyok, nem is akarok változtatni. Egészségem van, szeretem, amit csinálok. Én nem tudok panaszkodni az életemre” – fejti ki.

A sportolást, hokizást sem szándékszik mostanában abbahagyni. Sőt, márciusban Katalin a román válogatott tagjaként vett részt a spanyolországi Valdemodoban megrendezett Divízió 2/B világbajnokságon. Ez a létező legalacsonyabb értékcsoport, Katiék pedig minden mérkőzésüket elveszítve az utolsó helyen végeztek. De nehogy azt higgyük, hogy a jó társaság és a kirándulás lehetősége feledteti a kudarcot: aki felveszi a mezt és jégre lép egy csapat, egy ország színeiben, az igenis szeretne győzni is. Pláne Kati, aki lógatta is az orrát a vereségsorozat után. „Nagyon csalódottak voltunk, főleg mert Törökországot vertük már meg, és Izland ellen is vezettünk, de aztán elfogyott az erő. Az az igazság, hogy egész évben hat meccsünk van, ami nagyon kevés. Hiába van papíron kiírva 18 meccs, abból hatot játszunk le. Az ellenfeleknek legalább húsz mérkőzésük van. Hetente egy-két edzésünk van, mérkőzések előtt néha három. Nem is tud mindenki járni ezekre, mert mi ezt hobbi szinten csináljuk. Ilyen körülmények közt nem is lehet jobb eredményt elvárni tőlünk” – szögezi le a hátvéd.

Az életben azért nem az a személy Sajtos Katalin, aki szereti leütközni az ellenfelet. „Ez egy olyan világ, amiben mindenki azt csinál, amit akar, de én nem szeretem, amikor egymást mocskoljuk. Senki sem tökéletes. Én is hibázok, mert dolgozok. De nem akarok mindenkinek megfelelni sem, mert nem vagyok Óz, a nagy varázsló” – fogalmaz.

Nem kerüljük ki a nagy kérdést sem: a következő nagy projektje Katalinnak alighanem az első gyerek lesz. „Most érzem igazán azt, hogy szeretnék gyereket. Igen, kicsit késő van már hozzá, de én pozitívan állok hozzá az élethez. Ez így kellett történjen, mindenkinek van egy küldetése” – véli.