
Pillanatképek a család új, megváltozott életéből: Abigél újszülöttként és egyévesen, illetve a fiúk: Ádám és Ábel
Fotó: Forrás: Karda István személyes archívuma
Abigél egy éves lett, Ádám és Ábel is nagyot nőtt. Mindhárman arra várnak, hogy édesanyjuk magához térjen, felépüljön, és karjaiba zárhassa őket. Karda Renáta tavaly márciusban adott életet harmadik gyermekének, ám a szülés közben fellépett komplikációk nyomán kómába esett. A mély kómás állapotból Renáta néhány hét elteltével felébredt, ám állapota korántsem kielégítő. Hogy vannak a gyerekek? – kérdeztem Renáta férjét, Karda Istvánt.
2020. június 05., 17:202020. június 05., 17:20
„Reni volt tizenhárom évesen életem első szerelme, neki írtam az első szerelmes leveleket kockás füzetlapra. Az élet elsodort egymás mellől bennünket, ő családot alapított, aztán amikor sok-sok év után újra találkoztunk, arra már felbomlott első házassága, és volt egy tízhónapos kisfia. Mi összetartozunk, majdnem egy évre rá, hogy újra összehozott az élet, össze is házasodtunk” – meséli a csíkszentdomokosi Karda István, aki feleségével, Renátával jelenleg egy marosvásárhelyi rehabilitációs klinikán tartózkodik. Éppen véget ért a háromórás magasnyomású oxigénterápia, amely során többek között az agy működését stimulálják. István ebédet készít elő Renátának, külföldről beszerzett folyékony élelemmel táplálják – mutatja. Aztán Renáta elalszik, és mi beszélgetni tudunk.
„Szerettünk volna harmadik gyermeket, nagy volt az öröm, amikor kiderült, hogy gyerekünk lesz. Amikor azt is megtudtuk, hogy kislány – mert kislányt szerettünk volna a két fiú mellé – akkor még boldogabbak voltunk” – meséli. A Renáta első házasságában született Ádám hétéves, Ábel öt, Abigél pedig márciusban töltötte az egy évet. „Ádám tízhónapos volt, amikor összejöttünk, ő engem ismert édesapjának mindaddig, amíg nem történt meg a baj, mert akkor előkerült a vér szerinti édesapja, és ő egyelőre magához vette. Gyermekelhelyezési tárgyalások következnek, én a gyermekemnek tekintem, nem hagyom, hogy elvegyék az édesanyjától, tőlünk” – jegyzi meg István.
Tavaly márciusban, Abigél születésének pillanatában az édesapa Ausztriában dolgozott, de néhány nap múlva készült hazajönni. Azt mondja, amikor telefonon közölték vele, hogy idehaza mi történt Renátával, sokkot kapott. Azonnal indult is haza, élete leghosszabb útjára. Első két hét úgy telt el – eleveníti fel –, hogy ingázott a kórház két osztálya között, Renáta volt az intenzív osztályon, Abigél az újszülött osztályon.
Állapota stabilizálása után férje közbenjárására öt hétig Ausztriában kezelték, az intenzív kezelésnek köszönhetően többek között kinyitotta a szemét, reagál a külső ingerekre. Hazatérésük után Renátát otthonában ápolták egészen februárig, amikor testvére, Szidónia rátalált egy marosvásárhelyi rehabilitációs klinikára. Nagy reményeket fűz a család a klinikához, ahhoz, hogy itt segíteni tudnak Renáta neurológiai eredetű problémáin. A februárban elkezdett kezelést a karantén idejére megszakították, de amint lehetett, visszatértek Marosvásárhelyre. Az elmúlt két hétben az édesanyja volt Renátával a klinikán, most a férje maradt ott vele.
Most már az éber állapotot meg lehet különböztetni az alvó állapottól. Mindenképpen van javulás, de még hosszú út áll előttünk. Abigélre egyáltalán nem reagál, a fiúkra igen” – meséli az édesapa.
„Abigél csattan ki az egészségtől. Első perctől semmi probléma nem volt vele. Amikor először fogtam meg, kettős érzés volt bennem. Mai napig is az van. Mivel Renivel kislányt szerettünk volna, boldogsággal tölt el, de a történtek kapcsán ott van a keserűség is bennem” – jegyzi meg. A kórházból való hazatérést követően, az első két hónapban az Angliában élő nővére költözött haza, ő volt teljes mértékben a támasza. Tavaly nyáron sikerült egy ápolónőt találni Renáta mellé, addig István ápolta a feleségét, látta el a gyerekeket. Melinda, az ápolónő, azt is vállalta – meséli az édesapa –, hogy miután Renátát ellátta, a gyermekekre is vigyázott, nem csoda, ha a kis Abigél nagyon közel került hozzá.
– mondogatják a gyerekek. Az ötéves Ábel azt mondja, „anyának nincs semmi baja, csak elment a hangja, és nem tud járni”. Amolyan csendes kompromisszum köttetett a családban. Nem hallgatják el teljes mértékben a történteket, beszélnek róla, de vigyáznak, hogy a sebeket ne tépjék fel.
Hogy megszakad-e ilyenkor egy édesapa szíve? Egyszerű István válasza. Nem. Már rég megszakadt.
Hobbi szinten terepmotorozom néhány éve, ez nagyon sokat segít, amikor ki akarok kapcsolódni. Ez az egyik mentőöv. A másik a gyerekek. Két lelki barátom is van, akikkel mindent megosztok, az ők támogatásuk sokat jelent, mi mindig ott vagyunk egyik a másiknak” – fűzi hozzá.
Karda Renáta és férje, István, amikor még minden rendben volt
Fotó: Karda István tulajdona
Nehéz éve volt a Karda családnak, egy kívülálló számára talán felfoghatatlanul nehéz. „Öt éve vagyunk házasok, békében, szeretetben éltünk. Én nagyon szeretem a feleségemet. Nekem csak ő van. Épp ezért nagyon fáj ez az egész, de nem fogadom el ezt a helyzetet, mert ha elfogadom, megbékélek vele, elveszítem a motivációt a további küzdelemhez” – mondja a fiatalember.
Nem panaszkodik. Tényeket közöl, és közben reménykedik, mert három gyermekének szüksége van édesanyjukra. Neki meg a feleségére.
A zene, a vers szeretete hozta őket össze, s noha volt idő, hogy nem zenéltek együtt, évek múltán is elő tudtak húzni egy-egy dalt a „bőröndből”. A Bőröndös zenekar tagjaival, Bíró Hunorral, Székely Norberttel és Moldován Balázzsal beszélgettünk.
Ötven alkotás, több száz járókelő és egy különleges évforduló. A csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola kerítés-kiállítással tiszteleg névadója előtt, közelebb hozva a művészetet a város lakóihoz.
A lassan sült paradicsom mély, telt íze és a jalapeno harmonikus fúziója képes minden partit és meccsnézést felejthetetlenné tenni. A ropogós tortilla chips és ez a sűrű szósz olyan páros, amiből sosem elég egy tálka.
Részletesen bemutatott társadalmi látlelet Cristian Mungiu legújabb filmje a Fjord, amiben a rendező egy nagy botrányt kavaró történést dolgoz fel, a keleti és nyugati világ találkozási pontjánál. Kritika.
Vannak helyzetek, amikor minden másodperc, minden szó számít. Bartos Mónika csak 23 éves, de a rohammentő-szolgálatnál végzett sok ezer önkéntesóra során megtanulta: az életmentésben a gyorsaság, a csapatmunka és szakmai tudás kulcsfontosságú.
Bizonyára sokan gondolnak nosztalgiával gyermekkoruk játékaira, vagy tán ma is őrzik azokat. Fekete István viszont nemcsak megőrizte egykori kedvenceit, hanem a csíki múzeumnak adományozta, megalapozva ezzel az intézmény játéktörténeti gyűjteményét.
Egy bukaresti villamoson történteknek két színházi ember is szemtanúja volt – ebből aztán monodráma született, most pedig színházi előadás formálódik belőle. A valós történet mögött azonban aktuális társadalmi jelenségre világítanak rá az alkotók.
Daniel Brici bányászportréi túlmutatnak a fotószerű pontosságon: a hiperrealizmus eszközeivel egy eltűnő világ emlékezetét őrzik. A Mineralia Humana kiállítás az emberi figyelem, a munka és a méltóság időtálló lenyomata.
Lenyűgöző látvánnyal és összecsapott utolsó évaddal búcsúzik az Eufória. A közkedvelt sorozat záróakkordja lezárt egy korszakot, olyan élményekkel hagyva a rajongókat, amit inkább elfelejtenének.
Ott, ahová már nem nyúl vissza az emlékezet, és ott, ahol nincsenek források és adatok, a hiányt kitölti a képzelet. Így volt ez régen, és így történt ez A hársfa című regény alkotófolyamata során is. A szerzővel, Antal Imrével beszélgettünk.
szóljon hozzá!