Bocskor Bíborka gyermekkori karácsonyainak emléke

Gyermekkori karácsonyok

A csíkszentmártoni születésű énekesnő a gyermekkori karácsonyi emlékeiről is mesélt. Mint mondja, úgy érzi, hogy az otthonról hozott minta, a szokások és hagyományok szépen ötvöződnek a mostani élete szokásaival, gondolatiságával.

Eszembe jut az a várakozás, hogy jöjjön az angyal. Van egy szép, nagy hármas csűrünk, és arra is emlékszem, hogy jött a szomszéd, és mondta, hogy a csűr fölött egy zöld angyal repült el. Én pedig annyit néztem, annyit vártam, hátha meglátom azt az angyalt. Fura ez a zöld angyal, a ministránsruhákra, Chagallra, sok mindenre ki tudom terjeszteni, ez olyan szép, hogy ezt mondta.”

Bíborka azt is felidézte, hogyan készültek régebb a karácsonyra, és hogy a készülődés része volt a disznóvágás is.

„Most nekem nincs benne a pakliban a disznóvágás. Ahogy én tudtam koordinálni az életemet, egyre inkább a szelídebb irányba kezdtem nézni – ne haragudjanak meg az otthoniak ezért, de most ilyen vagyok én.

Évekkel ezelőtt nem is hozott az angyal karácsonyfát, hanem valamilyen jelzésértékű fényekkel és faágakkal megoldottam. Zsolna előtt nem volt rituálénk ilyenkor, kicsi megmutatás volt, hogy éljük meg ezt a szegmensét az évnek. Most szeretnénk karácsonyfát, hogy legyen neki, tavaly például egy otthoni fenyőfánk volt, amire nagyon vágytunk. És hát ott van az adventi koszorú is, úgyhogy úgy érzem, hogy kicsit a hagyományok és kicsit a saját énem vegyül ebbe a dologba.”

Dió, házikenyér, szaloncukor

Beszélgetésünkkor még nem állította össze gondolatban az ünnepi menüt, de valami különlegességgel kedveskedik majd a családnak, és már annyit biztosra tudott, hogy szeretne olyan mézeskalácsot sütni, amelyből Zsolna is ehet, és amelyben tápláló kiegészítők is vannak, például mandula, dió. És hát

„Nálunk annak idején teljesen tradicionálisan disznóételek voltak. Édesanyám egy olyan csodás teremtmény, hogy azon kívül, hogy munkába járt, minden hétvégén ott volt az asztalunkon a friss házikenyér, amit ő sütött. Anyukám hihetetlen figyelmességgel foglalkozott velünk. Lórinak, a férjemnek is mindig elmesélem, hogy nálunk »svédasztalos« reggeli volt, aki akart, májas kenyeret evett mentateával, aki akart, sajtos laskát evett, aki akart, pirítóst, tehát minden elő volt rakva az asztalra számunkra.

Ezt is próbálom behozni, hogy tényleg annak örüljünk, ami van, és azt tegyük széppé, ami van. Úgyhogy a diós-mákos kalács mindig ott volt, én nagyon szerettem, ha kicsit roppant a cukor a számban. Töltött káposzta is volt, azt este, az éjféli mise után ettük. Nagyon sokáig féltem a sötétben, de mentünk az esti misére, és olyan jó volt, mert mindenki jött a faluból, és lehetett sok emberrel találkozni. Kicsit félelmetes volt a sötét, kicsit hideg volt, kicsit ködös volt, de mentünk. A templomban mindig kaptunk szeretetcsomagot, édességet, és amikor hazaértünk, a testvéreimmel mindent megzabáltunk.”

Mindig szorongtak ugyan, hogy a pap bácsi meg szeretne majd kóstolni egyet, és kiderül a huncutság, de ez nem következett be.

Tartozunk valahová

Éveken keresztül férjével mindig hazalátogattak karácsonyra, de ez most megvalósíthatatlannak látszik. „Semmi baj nincs ezzel, így most szűk családban ünnepelünk, és ezt is szépnek találom.

Úgyhogy biztos, hogy az angyal is hasonlóan fog megérkezni, fényekkel, melegséggel és illatokkal.”

És mit kívánna magának és a családjának az angyaltól? Mindenképp lelki dolgokat, hiszen a tárgyak, főleg ebben az időszakban, amelyben vagyunk, nagyon kicsi és rövid örömet okoznak – mutat rá.

Nekem ez az isteni szféra, ami egy olyan gondviselést jelent és egy olyan folyamatosságot, ami megtart. És akkor ezen az úton egy-egy fellángoló, folyamatos öröm és békességérzést.”

A cikk először a Székelyhon napilap Liget című életmód-kiadványában jelent meg 2021. december 24-én.