Aki színes gyapjúkkal álmodik: Csató Adél

„Szeretem, ha magam kísérletezem ki a dolgokat, így lassúbb ugyan a folyamat, de jobban megértem, jobban belelátok, és könnyebben el tudom sajátítani. Éjjeleket töltöttem el azzal, hogy a nemezelésről videókat néztem, mert annyira kíváncsi voltam, hogy egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Nagyon beszippantott. És szükségét éreztem egy olyan cselekvésnek, ahol csak én vagyok, csak én létezem, és úgy alakítom a nemez formáját, ahogy éppen kedvem tartja. Ez egyfajta szabadságot is adott a gyerekek mellett, ki tudtam bontakozni, egyfajta önkifejezés is volt számomra” – magyarázza.

És minél többet olvasott, látott, tapasztalt és kísérletezett, egy adott ponton – meséli – már olyannyira belelátott az alkotási folyamatba, hogy egy nemezelt munka láttán már a munka menetét is is végig tudta képzeletben kísérni, majd ki is próbálta. Először fülbevalókat készített, aztán pénztárcákat, különböző méretű táskákat, hátizsákokat, mamuszokat, kalapokat.

A karácsonykor készülő nemezangyalokat leszámítva ma már csak modern nemezkendők és sálak kerülnek ki a kezei közül. Nem egy hagyományos népművészeti terméket kell elképzelni – pontosít –, amikor a gyapjút összenemezeli a finom, leheletvékony selyemsállal, a ma emberére gondol, bárki számára viselhető, kényelmes kiegészítők ezek.

És miért pont a kendőkre, sálakra esett a választása? Egyszerű: túl sok mindent szerettek volna a vásárlók, ő meg úgy érezte, nem tud minden kérésnek eleget tenni. „Minden egyes alkotást meg kell tervezni, idő kell hozzá. Viszont ha csak egy dologra fókuszálok, ami engem is érdekel, akkor az könnyebb. Ugyanakkor szerettem volna egy egyszerű, letisztult vonal mellett maradni, s mivel a kendők, sálak a kedvenceim lettek, így ezek maradtak meg” – magyarázza mosolyogva, miközben letelepszünk az előkészített sálak mellé.

Nézegetem a nemezelt selyemsálakat, színesek, puhák, szebbnél szebbek. Ki is gondolná, hogy milyen nagy fizikai erőfeszítést igényel, amíg a leheletvékony selyem összenemezelődik a finom merinó gyapjúval. De ami igazán fontos, az a rá szánt idő. „Ha nem adjuk meg a nemezelésnek az időt, azt, hogy nagyon szépen, lassan simogassuk a gyapjút, akkor a gyapjúszálak nem tudnak belekapaszkodni a selyembe, így a két alapanyag nem tud egy homogén textillé válni. A nemezelés nagyon lassú folyamat, nem lehet vele gyorsan haladni. Nem is célom elsietni.

Minden újabb alkotás része egy útnak – fűzi hozzá –, nem mindig sikerül ugyanabban a munkaritmusban nemezelni meg egy kendőt, kell hozzá a maximális inspiráció is. „Van, amikor hozzálátok valamihez, de nem érzem a késztetést, és félreteszem. Megtörténik, hogy egy fél év múlva veszem elő, de akkor nagyon szép dolog születik belőle.” 

Egyszerűség, kifinomultság és a részletekben rejlő precizitás – ez az, ami megfogta. A nemezeléshez elegendő a gyapjú, a szappan és a víz, külön műhely hiányában egyelőre otthonában dolgozik. Ilyenkor a konyhaasztal alakul át munkaasztallá, sokszor három lánya is köré gyűl. Nevetve meséli Adél, amikor egy kendőt, egy sálat nemezel, akkor „nem tűri” meg a segítséget, azt egyedül kell elkészítenie, de vannak közös munkái a lányokkal, kitűzőt, egy kisebb szütyőt vagy ajándékba egy kedves emléket szívesen készítenek együtt.

Ha csak ránézünk Adélra vagy szétnézünk otthonában, könnyen levonhatjuk a következtetést: a színek fontosak számára, végigkísérik a mindennapjait. És éppen ezért, mert az ő világa igen színes, a nemezelés mellett a gyapjú és a selyem festését is kitanulta szintén saját megérzéseire hagyatkozva. Mert a színek – mondja – feldobják a legszürkébb hétköznapokat is.