Visszatértek a mélyre gyökerezett családfák anyaföldjére

Tőkés-Bencze Zsuzsanna Gyergyószentmiklóson szolgáló unitárius lelkész és a Székelyudvarhelyen élő Bencze Ilona vallástanár, néprajzkutató falutalálkozó jellegű szüreti mulatságra hívták meg szülőfalujuk, Homoródkeményfalva eltelepedettjeit szombatra. Előbb a szépséges panorámájú temetőbe látogattak ki, majd istentiszteleten kértek áldást jelenükre, jövőjükre. Aztán megnyíltak a magas kőkapuk, és egy közös térré vált a zárt utcafront: egy-egy nagy csősztáncba, énekelésben váltak eggyé a hazalátogatók a helyben maradt falusfelekkel.

Tőkés-Bencze Zsuzsanna soha nem élt Keményfalván, mégis amikor odamegy, mindig hazamegy. „Mert ezt tanultam édesapámtól: Keményfalva az otthon, az alap, a mélyre gyökerezett családfánk anyaföldje, s még sok más. Nem olyan rég kilátogatva a temetőbe, onnan rácsodálkozva a falura, éreztem annak a fájdalmát, amit a kevés keményfalvi látogatások, elhidegülő rokoni kapcsolatok miatt sokszor érzek” – osztotta meg érzéseit a lelkésznő.

Bencze Ilonával karöltve személyesen szólították meg a keményfalvi gyökerűeket. Már az előkészületek is sok áldást hoztak. Az egymásra csodálkozás örömén túl tevőlegesen, környezetrendezéssel is kifejezhették szeretetüket a felmenők nagybetűs otthona iránt. A találkozás, a közös tánc a portákon, a népviseletes faluséta majd a szüreti bál sok érzelmet megmozgatott. Köztük, hogy

az évszázados sírköveken ugyanazokat a családneveket lelték fel, mint amelyeket az istentisztelet mai résztvevői viselnek: Vass, Lőrincz, Rácz, Bencze, Deák, Gergely, Szabó és a sor folytatható.

Mindannyiuknak kies hely, szép örökség – benne Dávid Ferenc öröksége is – jutott. „Mindazoknak, akiknek alapjuk és bizalmuk nem Istenben van, szükségszerűen gyakorta kerülnek a határozatlanság és bizonytalanság állapotába – hangzott el az igehirdetésben. – Akik nem vallják az igaz hitet oly módon, hogy az vezesse és kormányozza őket, gyakorta ragadtatnak el a tévedések mindent elborító árvizei által.”

Amit tanultak nagyapáiktól, nagyanyáiktól az az örökségük.

Ezért hálásaknak és felelőseknek kell lenniük – szólt a lelkésznő útravalója.

A közös fénykép elkészítése után a vidám muzsika és énekszó összehívta az ott lakó roma népességet is egy csodálkozásnyi időre, láthatóvá téve a felnőttek számához viszonyítva népes gyermeksereget. Ám a hazatérők falusétája nem kötötte le a figyelmüket.

Az ünnep hevében Bencze Ilonát is megkértük, mondja el, álmuk, a találkozó létrejötte láttán mit jelent számára az ünnepünk. A néprajzi és bútorfestő táborok szervezőjét tanítványai is elkísérték, köztük többen részt vettek az általa Keményfalván szervezett táborokban – csőszleány és -legényként tértek vissza. Ilona első mondta a „Jó itt lenni!” volt. „Egyszerre szomorú és jó.” Bízik benne, hogy nem vég, új kezdet lesz az első, ilyen jellegű falutalálkozó. „Ennyien és ilyenek vagyunk. De vagyunk!”