Ábel népe mi vagyunk

Sipos Mátyás, az emlékház mai gondnoka – az író legkisebb húgának, Erzsébetnek a fia – röviden ismertette Tamási Áron életútját, a házról is szólt, amely 1823 óta szolgálta a Tamás-család egymást követő nemzedékeit. Rövid ünnepi műsor következett, az író nevét viselő udvarhelyi gimnázium növendékei – Nagy Orsolya és Szabó Sámuel IX., valamint Szabó Ilka II. osztályos tanulók népdalokat adtak elő –, Bárdossy Ildikó és Molnár Miklós hegedűjátékkal és énekkel merítve idéztek néphagyományainkból. György Attila író, a Székelyföld szerkesztője azt mondotta, hogy „Ábel mi vagyunk”, azokra a székelyekre gondolt, akik kirobbantjuk a Hargitán a százéves fenyőket, akik nyomtalanul felszívódunk olykor a világban, de mégis hazatérünk, s a honvesztések után is képesek vagyunk újjáteremteni és belakni ezt a földet. Nem véletlen, hogy a politikai elit is képviseltette magát a rendezvényen. Megszoktuk, s azt is láttuk, hogy időnként akár egymás ellen korteskedve is képesek elrontani egy-egy bensőségesebb ünnepet. Farkaslakán azonban most béke volt, szépen felsorakoztak, lehet, hogy nem észlelték, véletlenül történhetett, hogy a fotókról kitakartak néhány írót, akik a hátuk mögött, a csűr előtti padokon foglaltak helyet.

Füzes Oszkár, Magyarország romániai nagykövetének felesége, Bajtai Erzsébet értő olvasóként idézte az író emlékét, s zentai származásúként nem kellett túlságosan keresnie a szavakat ahhoz, hogy az irodalom összetartó erejéről beszéljen. A munka fontosságát emelte ki, a kétkezi, a mívesnapi dolgok jelentőségét, amelyek megtartották hajdanán őseinket, s így a farkaslakiakat is.

„Talán nem volt véletlen az a gyermekkori baleset” – mondotta, de annyi biztos, hogy más pályán, akár bankhivatalnokként, de akár a szülőfaluban is kiválóan megállta volna a helyét. Ahogyan a szavaknak, a földnek és a házhoz tartozó állatoknak is kiváló gazdája lehetetett volna Áron bátyánk. A Tamási Áron Művelődési Egylet (TÁME) és a helyi önkormányzat újíttatta fel azt a házat, amelyben Tamási Ágnes és férje Fancsali Mátyás (Bonda) élt. Többször beszámoltunk arról, hogy ezt a bennvalót korábban a TÁME az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettel (EMKE) közösen szerette volna felújítani, de a tavaly a község kivásárolta az EMKE részét, s így lehetőség nyílott arra, hogy megmentsék az enyészettől. A korábbi polgármester, Albert Mátyás és a község aktuális elöljárója, Kovács Lehel egyaránt hozzájárult a munkálatok zökkenőmentes lebonyolításához.

Hadnagy Jolán, a TÁME elnöke azt hangsúlyozta, hogy a lakosság részéről érkező önzetlen segítség, az egyesület tagjainak a kalákái, lelkes elszármazottak, helyi és máshonnan való vállalkozók is hozzáadták a maguk részét. Megújult a pince, a tornác, a padlózat, restaurálták az eredeti bútorzatot. Gergely László egyesületi tag szerint pályáznak a Hargita Megye Tanácsa székelykapu-programjához, új kaput készíttetnek, amelyhez felhasználják a régi darabjait. A kétnapos ünnepségsorozat a múltról és a jelenről szólt, de ugyanakkor benne volt a holnap bizonyossága is a reménykedő tekintetekben, hiszen egy sokfunkciós csűrt szeretnének építeni, korszerű előadóteremmel, hálókkal, mellékhelyiségekkel, hogy mindenféle rangos kulturális programokat bonyolíthassanak, fiatalokat táboroztassanak, illetve alkotóházi munkára „fogják” a magyar irodalom kiemelkedő és a székelyekhez kötődő személyiségeit. Egy LEADER-pályázatot készít a TÁME a helyi önkormányzattal közösen, amely révén végső formába önthetők az elképzelések. Azt nyilatkozták a projekt ötletgazdái, hogy jók az esélyeik a sikerre. Az „akaratos népségben” megvan a közös tenni akarás lendülete.