Pálhegyi Pál: szerettem tanítani

jól felkészült, pedagógusi munkára alkalmas fiatal dolgozik az iskolákban. Meglehet, hogy az utóbbi tíz évben gyengült a pedagógusok társadalmi tekintélye, de remélem, ez csak pillanatnyi jelenség. A tudásra mindig szükség van, ez pedig az iskola nélkül nem létezik. Az iskola milyensége ugyanakkor függ a pedagógusoktól – a történelem folyamán, és mai napig is, az iskolák az ott tanító tanároktól lettek híresek.

- Melyek voltak a legkönnyebb és legnehezebb pillanatok iskolaigazgatóként?

- A ’90-es évek második felében még a Matrița gyárhoz tartoztunk, nem volt hőközpontunk, és mindenki fagyoskodott, majdnem három éven keresztül – akkor nagyon tönkrementem idegileg. De bevezettük a gázt, és megoldódtak a problémák. Talán a legszebb pillanatokat az iskola névadó ünnepségén éltem át, 1994-ben. Emlékszem, meghívtuk Benkő Samut, a legnagyobb Kós Károly-élettörténészt. Csodálatos volt az az ünnepség.

- Hogyan jellemezné a mai Kós Károly Szakközépiskolát?

- Az iskola a ’89-es változás előtt a fémiparba és az elektromos szakmába képzett szakembereket. A Matrița gyárhoz tartoztunk, hivatalos nevünk a 2-es számú ipari líceum volt. 1994-ben változtattuk meg nevét Kós Károly Szakközépiskolára. Ezzel a ’89-es rendszerváltozással a nagyipar összeomlott, a nagy iskolák válságba jutottak, mint ahogyan a mienk is, és változtatni kellett. Nagyon jól haladtunk az informatika terén, de az iskolastruktúrát át kellett szervezni, így közgazdasági líceum lettünk, melyre Székelyudvarhelynek és környékének mindig szüksége lesz. Az útkeresés kapcsán sok vita volt, hogy jó irányba haladunk-e, vagy sem, de azt hiszem, jól döntöttünk. Erre az a magyarázat, hogy jelenleg az aktív lakosság azon a téren dolgozik, ahova mi is képezzük a szakembereket, a szolgáltatásban. Nagyon jó körülményeket tudtunk teremteni az iskolában, országos szinten is nívós, az egyik legjobban felszerelt tanintézmény lettünk.

- Mit hagy hátra?

- Egy jó iskolát, jó közösséget és egy jó vezetőséget. Aki átveszi helyemet, egy nagyon jól képzett szakember, Végh Jenő tanár úr tíz évig helyettesem volt. Az utóbbi években nagyon sokat segített munkámban. Ezért ennek az iskolának biztos van jövője. Azt gondolom, nyugdíjba vonulásommal nem lezárul egy szakasz ebben a tanintézményben, hanem tovább fog haladni, amit együtt elkezdtünk, és biztosan szép eredményei lesznek. Ezt azért is merem állítani, mert ismerem azokat, akik vezetni fogják az iskolát.

- Mit fog kezdeni a nyugdíjba vonulás után?

- Az élet mindenképp elmúlik, a fontos az, hogy pozitív értékek szolgálatában teljen el. Egyelőre nem szeretnék az iskolától teljesen elszakadni, egy bizonyos ideig visszajárnék. Mátisfalva a szülőfalum, melyet itt úgy ismernek, mint a világ vége – mert nem lehet tovább menni a faluból –, de nekem a világ közepe. Nekem az otthon Mátisfalván van: amikor azt mondom, megyek haza, akkor Mátisfalvára megyek, pedig itt élek Udvarhelyen fél évszázada. Megvan a szülői házunk ott, s bár még nem szeretnék elköltözni teljesen, mindenképpen többet fogok hazamenni. Mátisfalva számomra egy Radnóti Miklós-idézettel jellemezhető: „S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom”.