Korom-keresztanyámra, nem lévén gyermeke, hárult a továbbiakban is az a feladat, hogy a vallásos nevelést pótolja. Négyéves voltam, már ministráltam. Igaz, első alkalommal a csengetni kell feladatot úgy értelmeztem, hogy egész mise alatt, hát rákapaszkodtam a fogantyúra, s onnan csak nagy sírás árán tudtak engem lekaparni. Így kezdődött az egyházi pályafutásom. Aztán a kétnyelvű misekönyveket olvastam egyre sűrűbben, meg is tanultam latinul, úgy hogy később a teológián latin tanár lettem.

– Hogyan történt Korom Imre elhívása erre a szolgálatra?

– Manapság divat hivatáskrízisről beszélni. Mi annak idején láttuk a papot, és ő elegendő példát szolgáltatott arra, hogy hasonlók akarjunk lenni. Mindig a reverenda után futottunk, láttam, hogy él Simonfi Andor kanonok úr, a káplánok, és ebből jött az elhatározásom, én is ilyen szeretnék lenni. Nyolcadik osztályosként, bár gyakran kerültem az iskolát, két ellenőrzőt tartottam,

Ezt követően egyszer hívott telefonon édesapám: úrfi, gyere le a bányához. Salopétát adott, levitt ezerkétszáz méter mélységbe, és meghordozott ott nyolc órán keresztül. Megrázó élmény volt, akárcsak kijelentése: ő nem erőlteti, nem küld, de ha nem jutok be Fehérvárra, akkor tudjam, ez lesz az új munkahelyem. Két hét alatt én a felvételi anyagot bebifláztam.

– A kántoriskola után a szeminárium következett a szórványból érkező diák életében...

– Én csak egy-négy osztályban jártam magyar iskolában, tovább románul tanultunk. A 36-os létszámú osztályból egyedül én vagyok még az országban, a többiek mind kivándoroltak. Hat-hét magyar osztálytársam volt, de ma már románul levelezek velük. Ha a Zsil-völgyében maradok, rám is a beolvadás sorsa várt volna.

Szórványgyerek voltam, fel kellett zárkóznom. Alkalmazkodási képesség, párbeszédre való hajlam sokkal nagyobb volt bennem, mint társaimban, de kultúrsokk volt, hogy a teológián bekerültem egy katolikus magyar környezetbe. Innen helyeztek Kolozsvárra káplánnak, ahol a csomafalvi székely Czirják prelátus-kanonok úr egy hét alatt felmérte, mire van hajlandóságom, és rám bízta a felnőtt katekézist, a bérmálkozók felkészítését és az idegen nyelvű, javarészt román pasztorációt.

Ennek a közösségnek az alkotó elemei, a téglái a hívek. Én csak egy koordinátor vagyok, aki ma van, holnap nincs, de a hívek maradnak, a templom, a plébánia az övék, ők képezik a magot, ami fává kell terebélyesedjen. Nekik kell eljutniuk arra a szintre, a papjuk segítségével, hogy tudják: kinek és mit hisznek.