Munkás az Úr szőlőjében

„Az érettségi előtt tanár szerettem volna lenni. Tanítóimat magam elé képzelve, úgy éreztem, olyan szeretnék lenni mint ők” – kezdte mondandóját Hegyi István. Végül másképp alakult minden. Az érettségi után egy évig otthon dolgozott, mert az udvarhelyi iskolába nem jelentkezhetett. Akkor nagyon sötét volt a helyzet, hiszen papgyermek volt – mesélte. Mivel jól ismerte az egyházi életet, és a bibliaismerete is kiváló volt, végül úgy döntött, hogy a papi pályát választja. Édesapjával, idősebb Hegyi Istvánnal – aki „nagyon szigorú, jó és megértő ember volt” – nagyon sokat beszélgettek. Mivel látták, hogy más lehetőség nincs, minthogy elkallódjon, jelentkezett a teológiára Kolozsvárra. Amikor a másodévet elvégezte, megkapta az igazi ízét az egyházi hivatásnak, és elhatározta, hogy bármi történjen is, belőle pap lesz – ecsetelte Hegyi tiszteletes.

„Nem szoktam nagy szavakat mondani, hogy engem az Úr elhívott. Én jelentkeztem az Úr szőlőjébe munkásnak. Hogy milyen munkát végeztem? Azt majd az Úr el fogja mondani nekem, akkor, amikor szemtől szembe találkozom vele. Akkor megkapom a fizetséget is érte. Az én papi pályám így kezdődött” – mesélt a pályaválasztás kezdeteiről és indítékairól a nyugdíjas lelkész.

A teológia elvégzése után 1965-ben Csíkszentmártonba került, ahol a szórványmissziót vezette. Egész Alcsík rá volt bízva. Elmesélte: egyházilag nem volt sok dolga, de sokat járta a falvakat, hogy felvegye a kapcsolatot az emberekkel, a lélekszám így növekedett lassacskán. Hangsúlyozta: „meglátogattam az embereket, érdeklődtem, jött-e még valaki a faluba, és így megszervezve lett kicsivel erősebb ez a szórványközpont. Amikor Alcsíkra kerültem, a tizenöt faluban 120 körül volt a reformátusok lélekszáma, mikor eljöttem, ez a szám 293 lélekre emelkedett.” Hegyi István az alcsíki évekről így vallott: „nagyon szerettem a szórványlelkészi szolgálatot, nem volt autóm, kerékpárral jártam. Kászon volt a legmesszebb. Tele voltam energiával, felkerestem a híveket, beszélgettem velük, és ezáltal erősödött meg a közösség. Úgy vettem észre: a híveknek fontos a törődés, hogy érezzék, nem csak Isten tud róluk, hanem az anyaszentegyház is és annak lelkipásztora. Jó kapcsolatom volt a gyülekezet minden tagjával. Ismertem őket örömüket, bánatukat, családi helyzetüket. Évente többször végiglátogattam a gyülekezetet.”

Bővebben a Csíki Hírlap december 16-i számában.