Református kollégisták vallomása a megújulásról

Előzetes egyeztetés nélkül, épp filozófiaóra alatt próbáltunk a reformációról beszélgetni a végzős kollégistákkal. Mint kiderült, egyháztörténeti ismereteiket igen mélyen elásva tárolják (vagy lehet, hogy csak meglepődtek, szégyenlősek?), így kevesen válaszoltak az első kérdésünkre.

Melyek voltak a reformáció legfontosabb vívmányai?

Albert Hajnal szerint a reformációnak köszönhetjük, hogy magyar nyelven olvashatjuk a Bibliát, hallgathatjuk a prédikációt és azt is, hogy egyházi iskolák léteznek. Ölvedi Barna azt tartja a legfontosabbnak, hogy az akkori reformátorok követelték, hogy szüntessék meg a bűnbocsátó cédulák árusítását. Deák Tünde a templomok megtisztítását, a szentképek, szobrok kivitelét említette. A legtöbben egyetértettek abban, hogy az egyik legfontosabb tan, amit a reformátusok, a Biblia alapján hirdettek, hogy nincs szükségünk közbenjáróra, bűnbocsátó papokra, hiszen élő, közvetlen kapcsolatunk lehet Istennel. Imában „meggyónhatjuk” bűneinket, és Istentől, kegyelemből kapjuk a bocsánatot.

Jó ma reformátusnak lenni?

Azt is szerettük volna megtudni, hogy mennyire élnek a mai református fiatalok mindazzal, amit a reformáció révén kaptak. Van-e élő kapcsolatuk Istennel, eljárnak-e a gyülekezeti alkalmakra, jó-e nekik reformátusnak lenni?

Gáspár Katalin úgy véli, sajnos ma vannak olyan lelkészek, akik nem tudják megtalálni a közös hangot a fiatalokkal, nem olyan szinten prédikálnak, hogy a vidéki emberek, a fiatalok is megértsék Isten üzenetét. Többen ellentmondtak neki, egybehangzó vélemény volt, hogy vannak olyan alkalmak, amelyekre elmehetnek a fiatalok, megbeszélhetik a lelkésszel, más fiatalokkal mindazt, ami őket foglalkoztatja, legyen az hitbeli kérdés, vagy más, a Biblia tanításával kapcsolatos dilemma.
Szász Barna (aki adventista) nem feltétlenül a kérdésre válaszolva, hanem mintegy összegezve a reformációval, a megújulással kapcsolatos gondolatait, így fogalmazott: a reformációt, a belső megújulást nem a lelkésztől, külső tényezőtől kell várni, hanem a belsődben, önmagadban kell egyszer megújulnod. Felekezeti hovatartozás nélkül egyszer az egyén kell olyan kapcsolatot kialakítson Istennel, hogy új életet, hívő életet tudjon élni, majd bekapcsolódhat egy gyülekezetbe és ott megpróbál oszlopos tagként tevékenykedni, szorgalmazni a megreformálást, megújulást. Persze egyedül nehéz valamit is elérni, azért lenne szükség minél több megújult fiatalra, emberre.

A válaszokból kérdések is születtek, például az, hogy a középkori, félelmen alapuló istenhit helyett a ma tapasztalható szabadság (szabatosság?) mennyire „támogatja” a hívő embereket, mennyire segíti a fiatalokat, hogy élő kapcsolatuk legyen Istennel. Volt, aki azt mondta, hogy ma már a nagy szabadság miatt Isten a háttérbe került és esetleg hetente egy napot érünk rá foglalkozni vele. Kádár Réka azonban úgy vélte, hogy igenis ma is vannak olyan emberek, fiatalok, akiknek életében fontos szerepet kap Isten, mindennap imádkoznak és élő kapcsolatuk van vele.

Többletet jelent református kollégistának lenni?

Mivel még a beszélgetés elején Albert Hajnal a reformáció vívmányának nevezte azt is, hogy felekezeti iskolák vannak, ahol a diákok anyanyelvükön tanulhatják a bibliaismeretet és más egyházi jellegű tantárgyakat, megkérdeztük, hogy számukra többletet jelent-e, fontos-e, hogy református kollégisták voltak az elmúlt három esztendőben?

Volt, aki felemlegette, hogy vannak olyanok, akik csak azért jelentkeznek a református kollégiumba, mert másként nem tudnának a Bolyaiba járni. Bármilyen indíttatásból is érkeznek a kollégiumba, a diákok szerint valami változni fog az életükben, hiszen itt jobban megismerik Istent, megerősödnek a hitben. „Megváltozik az egész gondolkozásod. Kénytelen vagy gyakran, majdnem minden nap a Bibliát olvasni, tanulmányozni. Ezáltal közelebb kerülsz Istenhez” – mondta az egyik lány. A hitben való megerősödést, az igazi közösséggé kovácsolódást nemcsak a tanórák, hanem a közös kirándulások, együttlétek is elősegítik.